Ön a(z) 2162515. látogatónk,  és 319. a mai napon
   Rovataink: Opera >> Szonda Éva >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Temesi Mária
   Huszár Lajos: A csend
   Gregor József
   Marton Éva
   Pál Tamás
   Miklósa Erika
   Rost Andrea
   Polgár László
   Sass Sylvia
   Kovalik Balázs
   Bánk bán a Dóm téren
   Karikó Teréz
   Lukács Gyöngyi
   Kesselyák Gergely
   Luciano Pavarotti
   Tosca 2008 SzNSZ
   Szonda Éva
   Vajda Júlia






(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram

„Pesti létemre szegedivé váltam”

Portrévázlat Szonda Éva opera-énekesnőről

OPERAÉLET 1998 - Hollósi Zsolt



Amikor az elmúlt nyáron a Bakáts téri szabadtéri színpadon a Don Carlost játszották, a nézők egymástól kérdezgették, ki az a kitűnő énekesnő, aki Eboli szerepét alakítja. Pedig Szonda Évát, a Szegedi Nemzeti Színház operaegyüttesének vezető mezzoszopránját közönség és kritika évek óta lelkesen ünnepli. Az elmúlt években sorra énekelte az izgalmas, változatos nagy szerepeket: Sztravinszkij Oedipus Rexének Iocastéját, Tutino La Lupájának címszerepét, Manuel de Falla La vida breve (Rövid élet) című operájának Saludját, a Denevér Orlovszky hercegét, Cherubint, Dorabellát, Hamupipőkét, Carment, Amnerist, Szuzukit és Gertrudist. Szingapúrban Santuzzaként, Frankfurtban Mária Lujzaként, több angol városban Rosinaként aratott nagy sikert. Pályájáról, szerepeiről és a szegedi operajátszásról beszélgettünk.

– Hogyan lett operaénekes?

– Zuglóban egy kertes házban laktunk, már egészen kicsi gyerekként nagyon szerettem énekelni. Bár a családunkban nem volt művész, édesapám hallás után kitűnően tudott hegedülni, édesanyámnak pedig nagyon szép hangja volt. Középiskolás kóromban karvezetőnk, Cseszka Edit hamar észrevette, hogy szép hangom van. Az ő ösztönzésére kezdtem a zeneiskolában éneket tanulni. Bár közgazdasági szakközépiskolába jártam, és a Közgazdasági Egyetemre készültem, mellette énekeltem a Tavasz Kórusban. Érettségi után váratlanul meggondoltam magam, és inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem. Nem vettek fel, ezért beiratkoztam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol Sík Olgánál tanultam énekelni. Szükségem is volt az alapozásra, hiszen az elméleti felkészültségem és a zongoratudásom nem volt megfelelő. Két konzervatóriumi év után próbálkoztam újra a felvételivel, akkor már sikerrel.



– Ki volt a mestere és kik voltak az évfolyamtársai a Zeneakadémián?

– Öt éven át Sziklay Erika volt az énektanárom, akiben remek pedagógusra és jó barátra leltem. Évfolyamtársaim többsége ma már az Operaház tagja: Kertesi Ingrid, Lukin Márta, Somogyi Eszter, Egri Sándor, Szilágyi Béla. A tanáraim közül később Hamari Júlia volt rám legnagyobb hatással, 1990-ben és következő években részt vehettem a stuttgarti főiskolán tartott kurzusán. Hamari Júliától tanultam meg, hogyan kell felkészülnie egy profi énekesnek egy szerepre. Júlia abban is példát mutatott, hogy tökéletesen ismerte a teste, a hangja működését, és mindig maximális készültséggel állt ki a színpadra.

– Hogyan került a szegedi operatársulathoz?

– 1984-ben, a diplomakoncertem után Oberfrank Gézától, a Szegedi Nemzeti Színház akkori zeneigazgatójától kaptam szerződést. Első szerepem a Nabucco Fenénája volt. Nagyszerű művészkollégákkal, Misura Zsuzsával és Gregor Józseffel dolgozhattam együtt abban a produkcióban.



– Melyik volt az a szerep, amelyik után először érezte, hogy sikerült meghódítania a szegedi közönséget?

– Elég hamar megtaláltak a nagy szerepek. már a pályám kezdetén elénekelhettem Amnerist. Csodálatos előadásaink voltak, felejthetetlenek voltak azok az esték, amikor a címszerepet éneklő Tokody Ilonával léptem fel. Amnerisként volt részem először igazi nagy ünneplésben.

– Másik nagy sikerét Carmen szerepében aratta.

– Először pályám kezdetén Oberfrank Géza rendezésében és dirigálásával egy talán kissé férfiközpontú produkcióban énekeltem. Az akkori Carmenem egy kislányos, talán túlzottan is finom nő volt. Majdnem egy évtizeddel később Galgóczy Judit rendezésében találkoztam újra a figurával. Judit kérésére a Merimée-novella alapján építettem fel a szerepet, s talán ennek is köszönhető, hogy sokkal izgalmasabb, sokszínűbb Carment tudtam így játszani. Amikor Oberfrank Gézával dolgoztunk, még nagyon kevés színpadi tapasztalattal rendelkeztem, kicsit görcsös is lehettem. Ő ugyan nagyon sokat segített, hiszen még elő is játszotta elképzeléseit, mégsem voltam igazán elégedett az eredménnyel. Amikor a Galgóczy-féle produkcióra készültem, már színpadi rutinnal és biztos szereptudással érkeztem az első próbára. Szigorú fogyókúrával két hónap alatt leadtam hét kilót a szerep kedvéért, sőt a Műszaki Egyetemen találtam egy flamenco tanfolyamot, amire beiratkoztam, mert úgy gondoltam, sokat segít, ha lesz némi fogalmam a latin-spanyol mozgásvilágról. Ez jó döntésnek bizonyult, még akkor is, ha végül nem volt szükség erre a tudásra az előadásban. A kéthetes kurzus alatt a tánctanárnő kitüntető figyelmet tanúsított irántam, gondosan ellenőrizte, hogy jól használom-e a legyezőt és a kasztanyettát. Galgóczy Judittal nagyszerű volt együtt dolgozni, kitűnő pszichológusként rengeteg gátlástól szabadított meg. Azt hiszem, nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen ő tudatosította bennem, mennyire fontos egy operaénekes művészetében a zenei perfekció mellett a hiteles és természetes színpadi játék.



– Szintén Galgóczy Judit rendezésében játszotta Iokaste és a Nőstényfarkas szerepét...

– Erre a kettős bemutatóra még a Carmen előtt került sor. Nagy izgalommal készültem ezekre a szerepekre, mert teljesen mások voltak, mint a korábbiak, amelyek közelebb álltak romantikus alkatomhoz. Egyetlen estén  két érett asszony sorsát kellett tőlem szokatlan drámaisággal megmutatnom. Sztravinszkij Oedipus Rexét már korábban is nagyon szerettem, ezért nagyon boldog voltam, hogy Iokastét elénekelhetem. Mivel ez egy oratórium opera, azt gondoltam, biztosan statikusan játsszuk majd. Ehhez képest Galgóczy Judit meglehetősen mozgalmasra rendezte a darabot. A színpadi szituációban sokkal fűtöttebben kellett énekelni a szólamot, más hangszínt is igényelt, mint egy oratorikus előadás. A próbák kezdetén  az Oedipus Rex zenéje és szövege nem volt teljesen azonos hatású számomra. Nagyon szép, szinte líraian lágy énekelnivalót éreztem, miközben a szöveg egy szörnyű tragédiát mond el. Judit és a produkciót dirigáló Pál Tamás világított rá a szituáció felfoghatatlanságára. Iokaste rádöbben: férjének gyilkosa tulajdon fia, aki egyben második férje lett. Ezt nem lehet ép ésszel felfogni – ezt sugallja nagyszerűen Sztravinszkij muzsikája is. Az Oedipust alakító Hormai Józsefben nagyszerű partnerre leltem, jó volt együtt énekelni vele. Volt egy érdekesség a produkcióban: a közönség azt hitte, hogy a darab végén egy statisztát akasztanak fel, holott a rendező kérésére nekem kellett a kötélen lógnom. Nem mindig sikerült kényelmesre az „akasztás”, olyankor bizony nagyon is valóságos fájdalmat éreztem. Mindig azt mondogattam magamban: nem fájhat, hiszen a szerepem szerint már nem is élek. Az Oedipus Rex-szel egy estén játszottuk egy fiatal olasz komponista, Marco Tutino La Lupa (A Nőstényfarkas) című operáját, amit magyarországi bemutatóként vittünk színre. A darab egy furcsa szerelmi háromszögről szól, amelyben anya és leánya ugyanazt a férfit szereti. Egy hús-vér asszony szerelmi lángolását és szenvedését kellett benne megmutatnom. Nagyon közel állt hozzám ez a szerep, át tudtam élni az asszonyban dúló szenvedélyt, minden előadása kicsit meg is viselt emiatt.

– Az előző évad egyik meglepetése volt, amikor Kovalik Balázs Sevilla, se borbély címmel bemutatott produkciójában a koloraturmezzók egyik legszebb szerepét izgalmasan modern felfogásban játszotta. A korábbihoz képest miben változott Rosina figurája?

– Ez a Rosina egyáltalán nem hasonlít a pályám elején alakított figurához, amikor egy cserfes, mindent előrelátó kis bestiának ábrázoltam. Ebben a nagyszerű produkcióban egy különlegesen izgalmas, sokszínű figurát kell alakítanom, aki gyermeki naivitását mókák és kalandok sorozatán átesve elveszíti, és a szerelmet megtaláló boldog nővé érik. A próbák kezdetén azt kérte tőlem a rendező: Rosina rapszodikus, sokarcú és kiszámíthatatlan legyen. Számomra a színészi alakítás mindig ugyanolyan fontos, mint az éneklés. A színpadon játék közben érzem elememben magam. Amikor koncerten énekelek, sokkal több a feszültség bennem, mert hiányzik a biztonságot nyújtó színpadi közeg. Kovalik Balázs színházát nagyon szeretem, mert modern, újszerű, nem fáziskéséssel követi a legfrissebb trendeket, mégsem követhetetlen, mert mindig a darab, a zene lényegét ragadja meg. Ez a Rossini-rendezése is meghökkentő, de úgy gondolom, ilyet is lehet csinálni, mert ettől lesz izgalmas, változatos az operajátszásunk. Úgy éreztem, a Turandot és a Mefistofele sikere után a szegedi publikum ezt a különleges humorú Kovalik-produkciót is a szívébe zárta. Októberben Angliában vendégszerepeltünk a darabbal; bár az is előfordult, hogy nagyon meglepődött rajta a közönség, mégis az előadásaink nagy sikerrel zárultak.



– Úgy tűnik, szerencséje volt a rendezőkkel.

– Valóban szerencsés a pályám ebből a szempontból. Szegeden nemcsak kiváló rendezők, hanem kitűnő karmesterek alkotói műhelyében tanulhattam meg a szakmát. Pályám első öt évében Oberfrank Géza volt a színház zeneigazgatója, az ő irányításával roppant igényes zenei műhelymunka folyt, az utóbbi években pedig Pál Tamás dirigálásával születtek zeneileg magas színvonalú produkciók. Kezdetben nagyon sokat tanultam Horváth Zoltán és Angyal Mária rendezéseiből, ők alapozták meg a színpadi játékomat. Ezeknek az alapoknak a birtokában tudtam később Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor és Kovalik Balázs elképzeléseit megvalósítani. Szívesen emlékszem például a Kerényi Miklós Gábor rendezésében színre került Pillangókisasszony-előadásra, amelyben kedves barátnőm, Frankó Tünde partnereként Szuzukit énekeltem. Nem a főszerep volt, mégis szinte minden este bravózással ünnepeltek, mert a rendezésnek köszönhetően sikerült egy olyan figurát megteremtenem, ami nagy hatással volt a nézőkre. A siker fontos tényezője volt Pál Tamás nagyszerű zenei megfogalmazása is. 



– Gyakran énekel oratóriumokat is...

– Nagy az oratorikus repertoárom, ezért sokfelé hívnak. Haydn Terézia-miséjét, Bach Magnificatját és H-moll miséjét, Mozart, Verdi és Dvorák Requiemjét énekeltem mostanában. Legszebb oratorikus emlékem talán az a koncert volt, amelyen Liszt Esztergomi miséjét szólaltattuk meg Párizsban a francia rádió zenekarával és kórusával.



– Operaénekesként is sokfelé fellépett.

– Néhány éve Santuzzát énekeltem Szingapurban a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, Acél Ervin dirigálásával. Frankfurtban Fürst János vezényletével Mária Lujzát énekeltem egy koncertszerű Háry-előadáson. A Szegedi Nemzeti Színház társulatát az utóbbi években gyakran hívják nyugat-európai vendégszereplésre, így Németországban, Spanyolországban, Franciaországban, Hollandiában és Angliában is turnéztunk. Számomra ugyanilyen fontosak a hazai bemutatkozási lehetőségek is, mert ismeretlen közönség előtt minden előadás nagy kihívás. Győrben szinte már rendszeresen fellépek, Szuzukit, Maddalenát, Gertrudist énekeltem az ottani társulattal. Legutóbb Amneris szerepére kértek fel a nyár eleji bemutatójukra. Az elmúlt nyáron a Ferencvárosi Ünnepi Játékokon, a Bakáts téri szabadtéri színpadon Kerényi Miklós Gábor rendezésében, Airizer Csaba, Anatolij Fokanov és Somogyi Eszter partnereként három alkalommal énekeltem Eboli hercegnőt a Don Carlosban. Blázy Lajos, az előadás karmestere Konter László pécsi rendezésébe is meghívott erre a szerepre. Eboli régi nagy álmom volt, a drámai mezzo repertoárban ez a legdrámaibb szerep, amit még hangi adottságaimmal elénekelhetek. Azucenára, Ulricára már nem vállalkoznék. 



– A vendégszereplések ellenére egész pályája Szegedhez kötődik. Így is tervezte, vagy a véletlennek köszönhető?

– Amikor Szegedre szerződtem, az egész operatársulat szinte csak helybeli művészekből állt. Pesti létemre én is szegedivé akartam válni. Ma már úgy élek ott, mintha Szeged lenne a szülővárosom. Édesanyám mindig nevet rajtam, amikor Pesten elköszönök tőle, s azt mondom: hazamegyek. Ennyi év után Szeged lett az otthonom. Rengeteg csodálatos élmény fűz a városhoz, az ottani közönséghez. Bár mostanában azon is sokat gondolkodom: megváltozott körülöttünk a világ, minden sokkal nyitottabb lett, a művészek számára is több lehetőség adódik a bizonyításra. Nem biztos, hogy helyes a túl nagy elhivatottság egy város iránt, mert csalódások érhetik az embert. A művészetemmel tenni akartam a Szegedért, úgy éreztem, ott kell végigcsinálnom a pályám. Ma néha kétségeim támadnak: becsülik-e a ragaszkodásomat, szeretnek-e ezért. Értékelik-e, hogy mindig készen állok, ha meg kell menteni egy előadást; hogy fellépéseket mondok le, mert a színházam és a szegedi közönség érdekeit fontosabbnak tartom. Csak reménykedem, hogy ez a gondolkodásmód nem válik teljesen anakronisztikussá.

Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu