Ön a(z) 867946. látogatónk,  és 215. a mai napon
   Rovataink: Képzőművészet >> Fritz Mihály >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Kass János
   Pataki Ferenc
   Novák András
   Zombori László
   Mednyánszky Szegeden
   Kopasz Márta
   Dér István-album
   15 éves a SZÖG-ART
   Szűcs Édua
   Fritz Mihály
   Sejben Lajos
   Szathmáry Gyöngyi
   Aranyi Sándor
   Deák Ferenc
   Tóth Sándor



(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
„A kihívások feldobnak”


Beszélgetés Fritz Mihály szobrászművésszel


A szegedi képzőművészet sokoldalú egyénisége Fritz Mihály szobrász és érem­művész, aki Pátzay Pál növendékeként 1969-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Diploma után szegedi alma matere, a Tömörkény István Gimnázium hívta vissza művésztanárnak, ahol egykori mesterei, Kopasz Márta, Szalay Ferenc és Tóth Sándor nyomdokain haladva az elmúlt három évtizedben fiatalok százait irányította az alkotói pályára. Saját művészi pályája az 1970-es évek kezdetén indult, a rajzos vésés szépségét felfedezve hamar rátalált máig legkedvesebb műfajára, az érmészetre. Eddig több mint félezer érmet tervezett, köztük azt az ezüst emlékpénzt, amit 1988-ban a Világ Vadvédelmi Alap 25 éves évfordulójára adott ki a Magyar Nemzeti Bank, és amellyel elnyerte a világ legszebb érme díjat. A kilencvenes években a Soproni Érem­biennálén kétszer is neki ítélték a legjobb vert érem díjat. Szobrai a klasszikus hagyo­mányokat követik, portréit a gondosan megmintázott arcvonások, kiváló karak­teri­záló képesség és a pszichológiai mélységű ábrázolás jellemzi.



TISZATÁJ, 2000. november - HOLLÓSI ZSOLT


– Gyermekkora Erdélyhez kötődik, milyen emlékei maradtak azokból az évekből?

– Manapság, ha azt mondom, er­dé­lyi vagyok, mindenki úgy kezel, mint az újabb keletű menekülteket, pedig mi egészen más körülmények között, 1961-ben jöttünk át a szüle­im­mel, amikor még messze voltunk a tömeges áttelepüléstől. 1947-ben Ma­­ros­vásárhelyen születtem, de már egyéves koromban elköltöztünk on­nan, így nincsenek gyerekkori emlé­keim a városról. Legfeljebb csak a csa­ládi legendáriumból származó tör­téne­teket tudnám felidézni. Amikor né­­hány éve felvetődött, hogy Szeged és Maros­vásárhely között testvérvárosi kapcsolatot létesítenének, örömmel támogat­tam az elképzelést. Ott is működik egy ugyanolyan művészeti középiskola, mint a szegedi Tömörkény, ahol én is tanítok. Vállalkoztam rá, hogy felveszem velük a kap­csolatot, és megnézem, művészi, művészpedagógiai téren milyen együttműködési lehe­tőségek vannak. Óriási élmény volt visszamenni oda, ahonnan származom. Felkeres­tem azt a klinikát is, ahol születtem. Fenn a hegyen, gyönyörű helyen áll. Apám egye­temi tanár­segédként dolgozott ott akkoriban. Ma is élnek Szegeden egykori maros­vásárhelyi kollégái közül néhányan, például Obál Ferenc professzor, akinek a felesége volt a bába a születésemkor. Remekül sikerült a látogatásunk, a marosvásárhelyi mű­vészekkel jó kapcsolatot alakítottunk ki. Gyermekkorom következő állomáshelye Zilah volt, ami­ről már maradtak konkrét emlékképeim. A Meszes-hegység csodálatos vidék volt. Amikor a bátyámmal néhány éve visszamentünk, elborzadva láttuk, mi­lyen förtelme­sen néz ki. Katasztrófa, amit ott a környezettel műveltek. Gyerek­korunkban Zilah gyönyörű szép kisváros volt, akkoriban túlnyomó részt magyarok lakták. Emlékszem, amikor egyszer a szomszéd kertben egy román nemzetiségű em­ber dolgozott, be­rohantunk anyámhoz a házba: jöjjön, mert olyan furcsán beszél az a bácsi, nem értjük, mit mond. Akkor hallottunk először román szót. Ma viszont már magyar szót alig hallani, ezért furcsa érzés visszamenni. A helyszínek vonzanak, a vi­szonyok már ke­vésbé. Az általános iskolás éveimet már Aradon töltöttem, ami épp olyan alföldi város, mint Szeged. Csak ott tiszta időben lehetett látni a hegyek alját. Aradhoz sok élmény fűz: iskolatársaim, barátaim, az első kamaszkori szerelem. Ezek a kapcsolatok lassan mind megszakadtak, miután eljöttünk.

– Akkoriban kevesen tudtak áttelepülni Magyarországra. Önöknek hogyan sikerült?

– Anyai nagyszüleim itt éltek, így családegyesítésre hivatkozhattunk. Romániában nem láttuk biztosítva a jövőnket, főként a továbbtanulás szempontjából tűnt kilátásta­lannak a helyzetünk. Apámnak jó állása volt, hiszen kórházigazgatóként dolgozott Aradon, de így mi értelmiségi származásúként hátrányban lettünk volna a főiskolai, egyetemi felvételin. Ráadásul a nyelvet sem beszéltük tökéletesen, bár a bátyámmal a mai napig tudunk beszélgetni románul is. Nehezen kaptuk meg az áttelepülési enge­délyt, de végül szerencsésen megérkeztünk Szegedre. Itt a Radnóti Miklós Gimnázium elsős diákjaként folytattam a tanulmányaimat, de épp a következő évben indult a vá­rosban a művészeti középiskola, ahová szüleim támogatásával felvételiztem. A követ­kező tanévtől Kalmár Márton kollégámmal és barátommal együtt én is a Tömörkény egyik első diákja lettem.

– Honnan eredt képzőművészeti tehetsége, érdeklődése?

– Mint minden kisgyerek, én is rajzolgattam. De amíg legtöbben iskolás korukban abbahagyják, én nem akartam leszokni róla. Az óvodás kor még az önfeledt rajzi ki­fejezés időszaka, utána maguktól is rájönnek a gyerekek, hogy nem úgy néz ki a világ, mint ahogyan addig rajzolták. A többség ilyenkor elbizonytalanodik, mert az már egy egészen másfajta rajzolás, ahogyan az ember a valódi tárgyábrázolást és látványt kell, hogy kezelje. Mivel engem később is egyre jobban érdekelt a rajzolás, szüleim bíztat­tak, bár nem hiszem, hogy úgy képzelték, ez lesz majd a hivatásom. A rajzkészségemet volt kitől örökölnöm, hiszen anyám, apám, sőt a bátyám is jól rajzolt. Apám mindig maga készítette a munkahelyi plakátjait, és társaságban is szívesen vállalkozott jópofa rajzokra. Anyám dísztárgyakat festett roppant ügyesen és ízlésesen. Látva magam kö­rül ezeket a példákat, erősödött az ambícióm. A szüleim társaságából valaki elvitt egy roppant szimpatikus, neves aradi festőművészhez, Sever Frentiuhoz, aki látott bennem fantáziát, ezért felkarolt. Rendszeresen járhattam a műtermébe festeni és rajzolni. Frentiu kiváló festő volt, tudott magyarul is, sokat tanultam tőle. Noha már a Radnóti diákja voltam, amikor a szüleim elolvasták az induló művészeti középiskola felhívását, nem kellett győzködni őket, hogy a következő évben ott kezdjem újra az első osztályt. A családi kupaktanács a díszítő festő szakot nézte ki nekem, de én inkább grafikára akartam menni, mert akkoriban a rajzolás volt a mindenem. A Tömörkény művészeti osztályaiba jelentkezők kilencven százaléka ma is a grafikát választja, mert kívülről nézve mindenki azt hiszi, ez a legelitebb műfaj. A kerámia, a textil vagy kőfaragás nem hangzik olyan arisztokratikusan, ráadásul nem is olyan tiszta munka, köpeny kell hozzá, és kosszal jár.

– Kik voltak a művésztanárai az induló iskolában?

– A meghatározó tanáraim Kopasz Márta, Tóth Sándor és Szalay Ferenc voltak. Tóth Sándor rendkívül rámenősen mindenkiből kitaposta a maximumot. Kicsit sértő­dékeny gyerekként, sokszor nehezen viseltem a stílusát, különösen dühös voltam, amikor mások előtt lehordott. De ennek haszna is volt, mert sokszor annyira felpisz­kált, hogy csak azért is meg akartam neki mutatni, mit tudok. A sokat lelkiző Kopasz Márta teljesen más világ volt, tőle egészen mást lehetett tanulni. Szalay Ferenc emberi termé­szete, szerénysége és óriási tudása rendkívül imponáló volt számomra. Gyakran úgy kellett harapófogóval kiszedni belőle a véleményét. Nem rajzolt bele a növendékei munkájába, mert főiskolás korából volt egy rossz élménye ezzel kapcsolatban. Emlék­szem, egyszer azt mondta az egyik rajzomra: nagyon hatásos, olyan, mintha jó volna, de őt mégsem győzi meg. Iszonyú dühös lettem, nem értettem, mi a hiba, amikor tökéletesek az arányok, minden a helyén van. Szinte odatuszkoltam a padhoz, hogy ne csak beszéljen róla, hanem mutassa is meg, ő hogyan csinálná. Tulajdonképpen semmi lényegeset nem alakított át rajta, csak vonalról vonalra átrajzolta, s közben magyarázta is, mit csinál. Akkor jöttem rá, hogyan lesz lelke a vonalnak. Ez a felismerés többet ért, mint több évi rajzóra. Azt viszont Tóth Sándornak köszönhetem, hogy szobrász­nak mentem. Annyira imponált az ő hatalmas akarata, iszonyú energiája, ambíciója, hogy szinte észrevétlenül a szobrászat kezdett vonzani. Grafikus létemre bejártam a szobrászokhoz, kőfaragókhoz mintázni és faragni. A Tömörkény rendkívül jó iskola volt számomra, és tanárként ma is jónak tartom.

– Egyenesen vezetett az útja a Magyar Képzőművészeti Főiskolára?

– Kalmár Márton barátommal, aki a szobrász osztályba járt, olyan szerencsénk volt, hogy rögtön felvettek bennünket, pedig óriási túljelentkezés volt. Úsztunk a bol­dogságtól! Pátzay Pál osztályába kerültünk, velünk járt Tóth Vali is, aki ugyancsak Szegeden lett szobrász. A főiskola négy éve már egészen más hangulatban telt. Véget ért az az idilli állapot, hogy csak úgy belerajzolgathatok a világba. Komoly vetélytársa­ink voltak, éreztük, hogy nem babra megy a játék, hanem most dől el, tudjuk-e ezt a pályát csinálni. Emiatt volt is némi elbizonytalanodás bennem. Szegeden szinte me­leg­házban neveltek bennünket, mindegy volt, mit rajzolunk, a látvány volt a lényeg. Csak jó legyen a rajz, annál több nem kellett. A főiskolán viszont láttam, hogy a töb­biek már „kompozíciókban” gondolkodnak. Rettentő vonalas baloldali figurák is akadtak közöttünk, akik állandóan munkásokat, ébredező harcosokat mintáztak. Egé­szen megijedtem, mert úgy éreztem, nekem ilyen praktikus dolgok sohasem fognak eszembe jutni. Az önbizalmam annyira megcsappant, hogy már azon is gondolkod­tam, középiskolai osztálytársamhoz, Kiss Istvánhoz hasonlóan át kellene mennem a műegyetem építész szakára.

– Pátzay elismert, nagy szobrász volt, mit tanultak tőle?

– Azt hiszem, egymástól tanultunk legtöbbet. Pátzay nem az a típusú mester volt, aki leereszkedik a növendékeihez, és hosszasan elbeszélget velük. A rend kedvéért hetente bejött a főiskolára, ironikusan beleverte a csúfot mindenkinek a munkájába, és megeresztett egy-egy anekdotát, amit korábban már hússzor elmondott. Távolságtartó, arisztokratikus embernek ismertük meg. Míg Szegeden, a Tömörkényben Tóth Sán­dor és Szalay Ferenc mindig úgy korrigáltak, hogy közben az egész ars poeticájukat megfogalmazták, Pátzay sohasem mondott alapvető, általános dolgokat. Konkrét hi­bákat javított. Például lehámozott fél centit a figura hasáról, és elmesélte, volt egy tanítványa, aki úgy mintázott, hogy ha a modell reggel egy bögre kakaóval többet ivott, akkor rögtön fölpakolta a hasára. Mindig József Attilát idézte: „...dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Úgy kell csinálni a szobrot, hogy ritmusa legyen. Sokszor nem tudtunk mit kezdeni ezekkel a mon­dásai­val.



– Ezek szerint nem fenyegetett az a veszély sem, hogy átveszik a stílusát.


– Tudtuk, elismertük, hogy nagy, klasszikus szobrász, de élt bennünk a lázadó el­lenállás is, kicsit akadémikusnak tartottuk. Hallatlanul tudta a szakmát, de hide­gek voltak a szobrai. Amennyire lehetett, én még jóban is voltam vele, többször be­kopog­tam a műtermébe technikai kérdésekkel, és mindig szívesen fogadott. Ritka volt, hogy valamiről jó véleménye legyen, ezért nagyon boldog voltam, amikor a harmadév elején egy portrét csináltunk, megállt a munkámnál, és azt mondta, ez a legjobb. A főiskolán legtöbbet egymástól tanultunk. Mint outsider grafikus, eleinte azt sem tud­tam, hogyan kell vázat csinálni, gipszet önteni, agyagot gyúrni. Ezeket a technikai alapokat úgy kellett a többiektől ellesnem. A csoporttársaim között több évvel idő­sebbek is voltak, akik harmadik-negyedik próbálkozásra kerültek csak be a főiskolára. Átjártunk mások műtermeibe is, Kő Pál és Meszlényi János munkáiból sokat lehetett tanulni.

– Hogyan került vissza Szegedre?

– Diploma után lehetett volna még maradni a főiskolán, de nekem nem volt ked­vem a „művészképző” évekhez, pedig ingyen anyag, fűtés, műterem és modell állt volna a rendelkezésünkre. Szerencsére régi szegedi tanáraink, Tóth Sándor és Szalay Ferenc visszahívtak bennünket Kalmár Marcival az alma materbe tanítani. Jólesett és kapóra is jött az ajánlat, a többi csoporttársunk, aki megpróbált tanárként elhelyez­kedni, vagy nem talált állást, vagy egy világvégi általános iskolában taníthatta a potya tárgynak számító rajzot, ami bizony nem egy felemelő dolog. Ehhez képest mi fan­tasztikus lehetőséget kaptunk, hiszen főtárgyként oktathattuk a szakmát. 1969-ben nagy lelkesedéssel kezdtem dolgozni, Kopasz Mártát felváltva grafikát tanítottam. Ahogyan középiskolás koromban grafikusként lejártam a szobrászokhoz mintázni, úgy a főiskolán szobrászként hetente egyszer eljártam fakultatív grafikára Ék Sándor osztályába, ahol megtanultam mindenféle sokszorosító grafikát, rézkarcot, litográfiát. Szegedre visszakerülve csináltattunk az iskolának egy rézkarcra és litográfiára is alkal­mas lehúzó gépet, és egy ideig linómetszettel is foglalkoztam. Ábrázoló geometriát, művészettörténetet, betűrajzot is nagy örömmel tanítottam, ami meglehetősen nagy strapát jelentett, mert rengeteg időt elvett.

– Hogyan sikerült a tanítás mellett az alkotóművészi pályán is elindulni?

– Nagyon akadozva. Szinte kilátástalannak tűnt, el sem tudtam képzelni, hogyan fogok munkához jutni. Eleinte sokkal több volt a grafikai megbízásom. Kimondottan reklámgrafikai feladatokat kaptam, plakátokat, prospektusokat terveztem, könyveket illusztráltam. A szobrászatot szinte csak hobbiként űztem otthon, leginkább portrékat készítettem. Nem kellett messzire mennem modellekért, a diákok között mindig na­gyon jókat találtam. Megbízásom évekig nem volt, végül személyes barátságunknak köszönhettem, hogy kollégiumunk igazgatónője engem kért fel a Majakovszkij-dom­bormű elkészítésére. Ez a vörös márványból mintázott munkám ma is ott látható a kollégium kapualjában. Sokáig nem úgy tűnt, hogy lesz a szobrászpályából valami. Néha kaptam egy-egy alkalmazott művészi munkát, mint például a most lebontásra ítélt Dóm téri kapuk elkészítése, amit Kalmár Marcival ketten csináltunk. Azt, hogy mégis sikerült elindulnom a pályán, szinte a véletlennek köszönhettem. Villány köze­lében van egy elhagyott kőbánya, ahol nyaranta kőfaragó szimpózium működik. Alaptagként én is értesültem róla, beneveztem, és meghívást kaptam. Jó volt szakma­beliekkel megismerkedni és együtt dolgozni. Faragtam is egy szobrot, ami igazán nem volt világraszóló munka. Azt hiszem, ma a pécsi püspöki palota kertjében áll. Ennél fontosabb volt, a kollégákkal beszélgetve rájöttem, ezt a szakmát nem lehet úgy csi­nálni, hogy az ember otthon ücsörög és sajnálja magát, amiért nem kopognak be hozzá, és nem rendelik sorra a hatalmas lovas szobrokat. Kiállításokra kell műveket beadni, ami ugyan roppant költséges és értelmetlennek tűnő dolog, de alapvetően fon­tos, mert meg kell mutatkozni ahhoz, hogy megismerjenek, tudjanak rólad. Azóta minden pályakezdő kollégának elmondom, hogy nem szabad szerénykedni, csendben várni a csodát. Tóth Sándornak is sokat köszönhettem az induláskor, mert meghívott Nyíregyházára, a sóstói művésztelepre. Hallatlanul jók ezek az alkotótáborok, mert olyankor semmi más dolga nincs az embernek, semmivel nem kell törődnie, reggeltől-estig csak a munkájára koncentrálhat. A művészkollégákkal folytatott beszélgetésekből fel lehet töltődni, és a szakmáról is sokat lehet tanulni. Sóstón úgy megkedveltem az éremkészítést, hogy azóta is talán ez a fő műfajom. Úgy érzem, nekem jobban megy a negatívba vésés, mint a mintázás. Egyszerűen talán nincs türelmem a kis méretbe min­tázáshoz, lehet, hogy ügyetlen is hozzá az ujjam. Ha a keményebb, ellenállóbb anyagba vések, a leghajszálvékonyabb részlet is épp olyan lesz, amilyennek akarom. Sóstón rátaláltam az éremkészítés technikájára, rájöttem, hogy sokkal szabadabban lehet az éremben gondolkodni. Mivel rajzmániákus vagyok, különösen nekem való ez a műfaj. Kiélhetem magam benne, hiszen csupa rajz az egész, sőt még betűírás is van, amit ugyancsak szeretek. A kiállítási anyagaim eleinte kissé egysíkúak voltak, javarészt portrékból és rajzokból álltak. A szakmabeliek kritikusan tanulmányrajzoknak mond­ták őket, számomra azonban nem volt szebb dolog, mint lerajzolni a valóságot. Csi­náltam néhány gyöngécske kamara-kiállítást, többek között Szentesen is, ahol a meg­nyitón összesen öten voltunk. Siralmasnak tűnt, de abból az öt emberből az egyiknek, aki a helyi tanács művelődési osztályán dolgozott, megtetszettek a gyermekeimről készült szobraim. Felkért, hogy az egyik szentesi iskola elé készítsek egy gyerekszob­rot. Ez volt az első megbízásom köztéri szoborra. A témával nem volt gondom, mert modellnek ott volt a két gyermekem.

– Felesége, Fűz Veronika is szobrászművész.

– Ő a szomszédos ikerműteremben dolgozik. Kicsit ellentmondásos dolog, ha egy házaspár mindkét tagja ugyanazzal foglalkozik. Ennek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. Valószínűleg úgy lehet valakivel hosszan együtt élni, ha összeköti a két embert valamilyen közös érdeklődés. Ha egy teljesen civil valakivel kellene élnem, aki nemcsak nem érdeklődne a munkám iránt, hanem esetleg még untatná is, biztosan nehezen viselném. Jó, hogy a feleségem első számú ellenőrként, kritikusként mindig kéznél van. Ha egyikünk tele van munkával, gipszöntésben és más technikai dolgok­ban időnként kölcsönösen besegítünk a másiknak. Ez óriási előny. Akkor már kevésbé vagyok boldog, amikor venném elő a szerszámomat, de nincs a helyén, és át kell men­nem a műtermébe megkeresni. Ő pedig egészen másféle rendet tart. Ilyenkor dühöm­ben átvillan az agyamon, miért nem például egy orvost vettem feleségül. Az is prob­léma, hogy kétszer annyi megrendelésre van szükség ahhoz, hogy mindkettőnknek jusson munka.

– Első köztéri szobrával, a Szentesen látható Testvérekkel sikert aratott.

– Utána időnként már kaptam más köztéri feladatokat is. Felvettek a művészeti szövetségbe, megismerkedtem sok kollégával. Számomra mindig nagyon fontosak voltak a felkérések. Azt hiszem, az különbözteti meg a profit az amatőrtől, hogy az amatőr kellemes hobbiként alkot. A megbízásokra nemcsak anyagi szempontból van szükségem – persze abból is, hiszen a tanári fizetésből aligha élnénk meg –, hanem azért is, mert mindig feldobnak a kihívások. Nem biztos, hogy mindegyik megbízás olyan, mintha a Múzsa hozta volna, de szeretek elgondolkodni a legkülönfélébb fel­adatokról. A szobrászat társadalmi tevékenység, aminek az a célja, hogy eljuttassa az alkotást az emberekhez. Ezért legkedvesebbek mindig a köztéri munkák, mert azokat látja a legtöbb ember, és azoknak nemes anyagból kell készülniük, hogy kibírják az időjárás viszontagságait. Nincs annál jobb dolog, mint egy hatalmas követ faragni. Ilyenkor az embernek mindene, esze, szíve, lelke benne van. Fizikailag is jó érzés, hogy keményen megdolgozom érte. A köztéri szobrászat általában propagandacélokat is szolgál, ritka az olyan díszítő szobor, mint amit a nyáron Makóra faragtam.

– Szakértő szemmel mit gondol Szeged legújabb köztéri szobrairól?

– Szeged a szobrok városa, ezért jó látni, hogy ezen a téren is tovább gyarapodik. Mindig találnak új helyet, ahová érdemes még egyet állítani. Az épületekről nagyon hiányoznak a szobrok, a modern építészet szinte teljesen lemondott a díszítő szobrá­szatról. Lassan talán változik ez is. A városi tereken látható új szobrok elég vegyes képet mutatnak, nem biztos, hogy mind sikerültek. Nekem, mint lehetséges részt­vevőnek mindig az az első rosszindulatú kérdésem: Miért nem én csináltam? Azt hi­szem, ez természetes érzés egy művésztől, aki szeretne néha egy-egy komolyabb alko­tást is létrehozni. Szegeden egyetlen igazi, önálló köztéri munkára kaptam eddig meg­bízást: Reizner János múzeum előtt álló szobrát készíthettem el. Nagyon élvez­tem, jó lenne több hasonló feladatot kapni.

– Voltak olyan mesterek, akik nyomán elindult, akiket szobrászként példaképnek tu­dott tekinteni?

– Amikor főiskolára jártam, vaskos, leegyszerűsített, összefogott munkáival Med­gyessy Ferenc volt a hivatalos példakép. Noha én is szerettem, igazából a formagazda­gabb megoldások álltak közelebb az ízlésemhez. Ma is jobban szeretem az oldottabb, artisztikusabb formavilágot, például Tilman Riemenschneider 1500 körüli szobrait. Az élő mesterek közül Somogyi József volt a főiskolások számára a fő példakép, akinek a szobrai számomra kicsit keménynek, modorosnak tűntek. Egy az egyben követhető példát nem találtam, főiskolásként inkább a csodálatos művészeti albumokat bújtam, és alig vártam, hogy elindulhassak, és a valóságban, eredetiben is megláthassam a köny­vekből megismert remekműveket.

– Merre járt tanulmányúton?

– Első utam Olaszországba vezetett, ahol a reneszánsz mesterek, Donatello és Mi­chelangelo műveivel való találkozás fantasztikus élményt jelentett. Ugyanígy említ­hetném a festészetet és az építészetet is, hiszen akkoriban teljesen Itália bűvöletében éltem. A másik nagy szerelem Görögország volt, s ez a vonzalom, azóta is tart. Nem is ott láttam a legjobb görög szobrokat, hanem a British Múzeumban, ahol hatalmas görög anyag található. Amikor egy nemzetközi érmészeti kongresszus miatt másod­szor jártam ott, olyan szerencsém volt, hogy a múzeum épülettömbjében lévő szállo­dában laktam. Szabad bejárásunk volt a múzeumba, akkor estem bele a könyvekből már gimnazista korom óta jól ismert Parthenón-szobrokba. Ezeket közelről, élőben is látni kell, körbe kell őket járni, a hátuk mögé állni! Ettől szebbet ma sem tudok elkép­zelni! Elsöprő élmény volt az egyiptomi utazás is, de hasonlóan Medgyessyhez, igazá­ból nem az én világom. A művésznek rá kell jönnie, hogy mi a neki való. Annyi min­den tetszik, ezért óhatatlanul is előfordulhat, hogy beleesünk a hálóba, és elkezdünk egy bizonyos modorban rajzolni, mintázni. Vigyázni kell arra, hogy megtartsa az ember azt, ami neki való. Én például nem próbálok stilizált, absztrakt szobrokat csi­nálni, mert tudom, hogy nem az én világom, nem jön őszintén belőlem.

– Mások absztrakt, nonfiguratív munkáit tudja szeretni?

– Nagyon ritkán, mert idegen tőlem, nem érzem természetesnek, hogy ilyen forma kívánkozzon ki valakiből. Ezért mindig fenntartással fogadom ezeket a műveket. Mű­vészettörténetet oktató tanárként a növendékeimnek persze nem mondhatom ezt, hiszen ezek elfogadott dolgok, és nem az a feladatom, hogy a szubjektív meggyőződé­semet hirdessem. Tényszerűen bemutatom ezeket az irányzatokat, hiszen ma már hozzátartoznak a művészettörténethez. Lelkesedni azonban nem tudok értük.

– Laikusként sokszor van olyan érzésem kortárs szobrászati tárlatokon, hogy egyes kor­szerűnek, modernnek nevezett alkotók munkái valójában blöffök, sem esztétikai, sem gondolati értéket nem hordoznak, vagy bennem van a hiba, azért nem fedezem fel ezeket.

– Akinek nincs csiszolt esztétikai műveltsége, nem foglalkozott művészettörténet­tel azt könnyen becsapják az ilyen munkák. Pláne, ha még megerősíti egy ugyancsak blöff kritika – miért ne volna ilyen is –, ami felkarolja, agyonmagyarázza, és elhiteti, hogy az az irány az egyedüli üdvözítő és jó. Egy jóhiszemű, gyanútlan ember ezt a kritikusi véleményt elfogadja, mert azt hiszi, nála szakértőbbek mondják, ezért az ő véleménye csak egy laikusé. Mindenki azt mondja magáról, hogy laikus, nem ért hozzá. Mi az, hogy laikus? Mi az, hogy nem ért hozzá? Kinek készülnek ezek a mű­alkotások? Mindenkinek értenie kell hozzá!

– Hogyan lehet korszerű ma egy figurális, netán realista szobor?

– Határozott meggyőződésem: mint bármelyik klasszikus alkotás a maga korában, úgy egy mai figurális szobor is korszerű és korhű, ha tükrözi az alkotója érzéseit, és arról is mond valamit, akiről vagy amiről mintázták. Talán a szakmai körökben is kisebbségben vagyok ezzel a véleményemmel, és nincs is, aki megítélje, kinek van igaza. Ez még egy képlékeny jelenkor, majd száz év múlva, amikor már a mai egy lezárt korszak lesz, helyükre kerülnek a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy a XXI. századba lépve sem kell szándékosan szakítanunk a szobrászat évezredes hagyományai­val, és nem kell magunkon erőszakot téve feltétlenül valami mást csinálni csak azért, mert ezt diktálja a kor. Mint ahogyan a századfordulón is azt hitték, kötelező mindent lesöpörni. Bármelyik művészeti ágat nézzük, elsősorban az a fontos: ki csinálja. Egy tehetséges alkotó kezében még egy értelmetlen hülyeség is jól sülhet el, mert benne van a zsenialitás.

– Félezernél is több érmet készített már, mit gondol, miért van manapság konjunktú­rája ennek a műfajnak?

– Az érem roppant praktikus műtárgy. Kicsi, kevés anyagot igényel, ezért meg­fizethető. Bármilyen célra – ajándékozásra, reprezentációra, jutalmazásra, kongresszu­sokra, jubileumokra – kiváló. Ráadásul Magyarországon rendkívül magas színvonalon művelik, a nemzetközi díjakat rendszeresen magyar művészek nyerik. A magyar éremművészetnek Beck Ötvös Fülöpnek, Ferenczy Béninek, Borsos Miklósnak kö­szönhetően mindig is nagy hagyományai voltak. Főiskolás koromban még egyetlen érmet sem csináltunk, nyoma sem volt a mai konjunktúrának. Amikor visszakerültem Szegedre, már szerveződtek az éremgyűjtő egyesületek, és egyre nagyobb igény volt az érmek iránt. Én is elkezdtem csinálni, és bevallom, rettentően élvezem. Óriási lehető­ségek vannak benne, mert hihetetlenül szabad műfaj.

– Világraszóló sikert is aratott az egyik érmével.

– Az valójában egy ezüst emlékpénz volt, amit 1988-ban a Világ Vadvédelmi Alap 25 éves évfordulójára adott ki a Magyar Nemzeti Bank, és elnyerte a világ legszebb érme díjat. Mindig hallatlanul kötöttek ezek a felkérések, ennél is meghatározták, hogy védett madarat kell ábrázolnia természetes környezetében. Számomra mindig roppant izgalmas kihívás, ha sok a megkötöttség, és azon belül kell valami egyénit, eredetit kitalálni. Kevés eszközzel találni egy olyan motívumot, ami már első ránézésre kifejező, betűvel is összehozható, és minden egyéb feltételnek is megfelel. A kedven­cem az egyik első érmem, egy Móricz-portré, amit még a sóstói alkotótáborban készí­tettem. Akkor találtam rá a rajzos vésés szépségére, és azt a munkát még nem megren­delésre, hanem a magam kedvére csinálhattam. Egészen biztos, hogy nem tartanék ma félezer éremnél, ha nem Szegeden működne az országos hírű éremverde. Szinte na­ponta megfordulok Szabó Gézánál, aki rendkívül lelkes, nagyon szereti a munkáját, és akivel kiválóan tudok együtt dolgozni.

– A fia tehetséges zongoraművész, ön milyen viszonyban áll a társművészetekkel?

– Ugyanolyan áhítattal keresem a találkozást a festészettel, az építészettel és a zené­vel, mert katartikus élményt nyújtanak, érzelmileg feltöltenek, szükségem van ezekre az élményekre.

– Mostanában milyen feladatai vannak?

– A millenniumi év a szokásosnál több munkát hozott a szobrászok számára, kevés olyan kollégát ismerek, aki ne csinált volna az idén valamilyen köztéri alkotást. Én is azért készíthettem Makóra egy szökőkút figurát, mert most könnyebb volt az önkor­mányzatok számára pályázati forrásokhoz jutni. Egy márvány nőalakot faragtam a Makovecz-féle Hagymaház előtti intim térre. Az utóbbi hetekben csináltam két em­léktáblát is, az egyik a Dankó Pistát felfedező Pósa Lajosé, akinek a legendás cigány­prímás nevét viselő alapítvány állított ezzel a színházban méltó emléket. A másik Zoltánfy Istváné, akinek a nevét a deszki általános iskola vette fel.

– Zoltánfy Istvánt személyesen is jól ismerte, milyen érzés így elkészíteni egy plasztikát?

– Megindító, mert igazán jó barátságban voltunk, és mindig sokra becsültük egy­más munkáját. Ma is nagyra tartom a festészetét, van is tőle képem. Különös dolog egy olyan barátot megmintázni, akinek még emlékszem a nézésére. Fájdalmas, hogy mi­lyen korán kellett távoznia.

– Mi lesz a következő érme?

– Százéves az első magyar film, megbízást kaptam a Magyar Nemzeti Banktól, hogy erre az alkalomra tervezzek egy ezüst emlékpénzt. Seregi Lászlóval, az Magyar Állami Operaház főkoreográfusával kellett konzultálnom, mert ez egy amatőr, táncról szóló film volt, amiből néhány fotón és a korabeli lapok cikkein kívül talán nem is maradt meg semmi. Seregi végtelenül lehúzta, azt mondta, ne is nézzem meg, annyira primitív, hogy felejtsem el, és készítsek valami szabadon szárnyaló táncoló figurát. Seregi is járt a képzőművészeti főiskolára, rögtön el is kezdtünk közösen rajzolgatni. Amikor itthon újra átgondoltam, rájöttem, nem értelmezhetem ennyire szabadon a felkérést, hiszen nem a táncról kértek tőlem plasztikát, hanem kifejezetten az első magyar filmről, ami a „táncz”-ról szól. Végül elsősorban olyan változatokat csináltam, amelyek jobban utalnak az eredeti filmre, de Seregi kedvéért készítettem egy olyat is, aminek nincs a konkrét filmhez köze, hanem egy táncoló figurát és a filmszalagot hoztam össze egy kompozícióba.

– Szegedi polgárként mennyire figyel a város ügyeire?

– Hál’ Istennek a várospolitikai csetepaték annyira nem érintenek, hogy miattuk főjön a fejem. Nem zárkózom be, de a munkám leköti a figyelmem. A hangulatrontó dolgoktól tudatosan igyekszem is távol maradni. Ismerem magam, annyira fel tudnak zaklatni a hülyeségek, hogy napokig nem tudok dolgozni. Szerencsére az iskolában ránk bízzák, mit és hogyan tanítunk. Kiváló kollégákkal dolgozhatom ott együtt, élmény velük lenni, így az iskola nem elvon a munkától, hanem föltölt. Itthon is sike­rült jó munkakörülményeket kialakítanom, így csendben, nyugalomban dolgozhatok. Mindig van is mit.

– Egyik alapító tagja a Szög-Art Egyesületnek, miért tartotta fontosnak a szövetkezést?

– A mai, megváltozott világban, amikor már nem egy központ, a Művészeti Alap irányít mindent, az alkotóművész magára van utalva. Ha nincs benne egy jól működő kis közösségben, akkor mindent önmagának kell intéznie, rohangálnia kell az infor­mációk, a kiállítási lehetőségek után, ami megnehezítheti a munkát. Szerencsés va­gyok, hogy a nagyszerű kollégák engem is beválogattak ebbe a szűk csapatba. Az egye­sület lelke Aranyi Sándor, aki kiváló festő, és ezért nagy lemondás részéről, hogy nem csak azt csinálja, hanem mindenhol nyüzsög, és önzetlenül képvisel bennünket. Kiállí­tási lehetőségeket hajt föl, hozza-viszi az információkat, roppant sokat köszönhetünk neki.

– Szegedi alkotók között örök téma, hogy ritkán jut rájuk országos figyelem, és a meg­érdemeltnél sokkal kevesebb elismerést, művészeti díjat kapnak.

– A vízfejűség, a Budapest-centrikusság a képzőművészetet is jellemzi. Sokan azt gondolják, csak az lehet fontos, ami ott van. Az elképzelhetetlen lenne, hogy engem kérjenek fel egy budapesti köztéri szobor elkészítésére, míg azt teljesen természetesnek gondolják, hogy rendszeresen a fővárosból hívnak Szegedre valakit. Elfelejtik a vidé­kieket, kicsit másodrendű művészeknek tekintik őket, azt gondolják, aki megmarad ott, abban nincs annyi önbizalom, tudás, hogy elhiggye önmagáról, megállná a helyét a fővárosban is. Ritkaság, hogy valaki vidékiként Gregor Józsefhez hasonlóan országos hírnévre tegyen szert. Ez a képzőművészek esetében különösen igaz, pedig nagyon sokan élünk, alkotunk itt Szegeden. Hiába küldözgetik fel évről-évre a különböző testületek az előterjesztéseiket a művészeti díjakra, elvétve járnak csak eredménnyel. Nem tartom jogosnak ezt az egyenlőtlenséget. Az egyetlen hallgatható rádió, a Bartók reggelente mindig bemondja az aznapi kiállításokat és koncerteket. Teljesen természe­tes­nek tekintik, hogy egy-egy nagyobb vidéki fesztivált kivéve csak a budapesti tárla­tok­ról szólnak. Tudomást sem vesznek arról, ha egy jelentősebb vidéki alkotónak élet­mű-kiállítása van valahol. Nem hiszem, hogy ez ellen a szemlélet ellen tudnék tenni valamit. Ezért inkább annak örülök, hogy hagynak dolgozni. Sokszor már el sem viszem országos kiállításokra a munkáimat, mert lekezelnek, nem engednek be maguk közé. Az éremművészek világszervezete, a FIDEM kétévente kiállítást és kong­resszust rendez, amelyre országonként mondjuk ötven érmet lehet kiküldeni. Ha a buda­pesti klikk fel tudja tölteni a saját érmeivel a kontingenst, akkor egészen biztos, hogy nem juthatnak ki az én munkáim. Amikor ilyen bosszúság ér, mindig elhatáro­zom, hogy soha többet nem küldök munkát, de aztán két-három év alatt lecsillapo­dok, és újra elküldöm. Miközben az előbb arról beszéltem, milyen nyugodtan tudok itthon, a mű­termemben dolgozni, valójában kiderül: állandó stressz ez a pálya. Min­den új fel­adat kihívás. Mégis ez a fajta stressz jó érzéssel tölt el, bevallom, nagyon sze­retem.

Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu