Ön a(z) 771494. látogatónk,  és 1691. a mai napon
   Rovataink: Zene >> Szecsődi Ferenc >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Szecsődi Ferenc
   Rév Lívia
   Schiff András
   Starker János
   Somfai László
   Meszlényi László
   Kocsis Zoltán
   Kerek Ferenc





(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
„Minden hang ajándék”


Beszélgetés Szecsődi Ferenc hegedűművésszel



Szecsődi Ferenc hegedűművész alighanem az egyetlen olyan vidéken élő hangszeres muzsikus, akinek sikerült jelentős nemzetközi karriert befutnia. Ahogyan Gregor Jó­zsef, ő is szegediként járja a világot. 1954-ben Budapesten született, a Bartók Béla Ze­neművészeti Szakközépiskolában tanult, majd a Zeneakadémián szerzett hegedűművé­szi oklevelet. Épp negyedszázada kezdte a pályáját a Tisza-partján, ma a Szegedi Tu­dományegyetem Konzervatóriumának habilitált tanszékvezető professzora. Számos tanítványa befutott koncertező művész lett idehaza és külföldön. Több elismerés bir­tokosa: diplomájával együtt megkapta az akadémiai nagydíjat, 1984-ben elnyerte a Cziffra Alapítvány aranyérmét, 1992-ben Az év előadóművésze címet, 1993-ban Liszt-díjjal, 1996-ban Weiner Leó-díjjal tüntették ki. Valószínűleg csúcstartó azzal a több mint negyven hegedűversennyel – köztük kortárs komponisták új darabjaival –, amit idáig eljátszott. Lemezeivel elsősorban a magyar hegedűirodalom klasszikus vonulatát népszerűsíti, a Hungaroton Classic az ő előadásában adja közre Hubay Jenő összes he­gedű-zongora darabját. Szecsődi Ferenccel pályájáról újszegedi otthonában beszélget­tünk.




TISZATÁJ, 2002. május - HOLLÓSI ZSOLT


– Köztudott, hogy az ötvenes évek ünnepelt magyar szopránja, Szecsődi Irén az ön nagynénje volt. A családjában fontos szerepet játszott a zene?

– Volt egy zongoránk, amelyen nővérem – aki később végül orvos lett – játszani tanult. Amit ő véres verítékkel órákon át gyakorolt, azt én a család legnagyobb meg­döbbenésére alig négy évesen kapásból lejátszottam. Senki sem értette, hogyan lehetsé­ges ez. Édesapám kottagrafikus volt, egyszer, amikor nálunk járt Weiner Leó, meg­kérte, hogy hallgasson meg. Weiner Leó döbbentette rá a családot, hogy abszolút hal­lásom van, amivel egy­millió ember közül csupán egy rendelkezik.

– Mi történt ezután?

– Zongorázni kezdtek ta­nítani, de hamarosan el­taná­csol­tak. Azt mondták, tanít­ha­­tatlan vagyok, mert min­dent eljátszottam ugyan, de sza­bályos ujjren­dek nélkül. Nem voltam hajlandó ská­lázni, kötetle­nül szerettem zongorázni. Ha valakit nagyon korán akarnak valamilyen szigorú mun­kára fogni, ma is azt tanácsolom: meg kell várni azt az időt, amikor magától szeretné elkezdeni. Nyolcéves voltam, amikor azt mondták, zongorából teljesen reménytelen eset vagyok, érdemesebb volna valamelyik vonós hangszert megpróbálnom, hátha az­zal jobban boldogulok. Beírattak a csepeli zeneisko­lába, ahol a felajánlott hegedű és cselló közül az előbbit választottam. Gyötrelmesen indult a hegedűtanulás, bevallom, eleinte na­gyon nem szerettem a hangszert. A zenét viszont imádtam, otthon továbbra is zongo­ráztam, aminek ma is hasznát veszem.

– Pontosan milyen munkát végzett édesapja kottagrafikusként?

– A zeneszerzők általában meglehetősen csúnyán írtak kottákat. Édesapám vonal­zóval rajzolta meg az öt vonalat, majd ólomból kiöntött hangjegytípusaival és betűivel elkészítette a nyomtatható partitúrákat. Borzasztó nehéz munka volt, de az eredmény látványos volt, sokkal szebbek azok a régi kották, mint a maiak, amelyeket már számí­tógéppel készítenek el. A kottagrafikus úgy tervezte meg a kottákat, hogy a darabok­ban a lapozás is megfelelő helyre essen. Nem túlzás azt állítani: szinte művészi munka volt. Nemrégiben játszottam Budapesten Beethoven Kreutzer-szonátáját egy olyan kottából, amit még édesapám csinált, aki nemcsak Budapestre, hanem neves külföldi zenei kiadóknak is dolgozott.

– Szecsődi Irén példája mennyire volt meghatározó?

– Természetes volt, hogy a családban mindenki tanul zenét. Nagynénémről Fe­ren­csik János azt nyilatkozta, hogy korának egyik legnagyobb énekese, legszebb hangú lí­rai szopránja volt. Tragédiája, hogy a fénykora épp a vasfüggöny leengedésének idő­szakára esett, és sok más nagy magyar énekeshez hasonlóan őt sem engedték külföldre világkarriert csinálni. Sajnos, amikor már én is járhattam operába, ő már túl volt a pá­lyája csúcsán.

– Kiktől tanult hegedülni?

– A zeneiskolában Weisz Lajosné volt az első tanárom. Tizennégy éves koromban szerettem volna tovább folytatni a hegedűtanulást, de a zeneiskolai szakfelügyelő azt mondta édesapámnak: lehetne belőlem zenész, mert vannak hozzá bizonyos képessé­geim, de hegedűs soha az életben nem leszek. Manuálisan borzasztóan ügyetlen ka­masz voltam. A hegedűsöknél mindig a kezet nézik először, pedig sokkal többet szá­mít, ami a muzsikus fejében és szívében lakozik. Ma már több olyan neves növendé­kem van, aki külföldön karriert csinált, miközben óriási, vagy épp túl kicsi volt
a keze. A fizikai adottságoknál sokkal fontosabb, hogy megtaláljuk a megfelelő kifejezési módot, a személyre szabott technikát. Annak idején a felvételi meghallgatásomon a konzervatórium tanszakvezetője is azt mondta: teljesen reménytelen eset vagyok. Sze­rencsére mégis bekerültem a konziba, ahol Bodonyi István növendéke lettem. Szinte mindent neki köszönhetek, amit a szakmáról megtanultam. Csodálatos ember volt, lassan, lépésről lépésre tanított. Ha valaki ellenem szólt a vizsgákon, azt válaszolta: nem kell bántani, higgyék el, szép lassan magától kialakul majd. Így jutottam el az érettségiig, ahol már nagyon jól játszottam, és a Zeneakadémiára is az elsők között ke­rültem be. Ott Szűcs Mihály volt a mesterem, aki nagyszerű hegedűs volt.

– Létezett még akkor a világhírű Hubay-iskola hatása?

– Azoknak a tanároknak, akik akkor ott tanítottak, mindegyikét lehetett hallani koncertpódiumon is. Nem akarom bántani a mai kollégákat, de a tanári kar feléről soha nem halljuk, hogy színpadra lépne. Az én időmben igazi nagy hegedűsök, Kovács Dénes, Tátrai Vilmos, Szász József tanítottak ott. A többiekről is csak jót mondhatok. Akkoriban tényleg úgy léphettünk be a Zeneakadémiára, mint a világ első hegedűisko­lájába. Később ahogy hígult a mezőny, és egyre duzzadt a létszám, jelentősen romlott
a színvonal is.

– Kik voltak akkoriban a példaképei?

– Élőben hallottam Henryk Serynget, Yehudi Menuhint. A legcsodálatosabb hege­dűs, akivel életemben találkoztam, David Ojsztrah volt, ő többször is koncertezett Budapesten. A legdöbbenetesebb élmény azonban Ruha István játéka volt, aki egyszer Tartini Ördögtrilla szonátáját adta elő Szegeden. Olyan volt, mintha tényleg maga az ördög jelent volna meg a pódiumon. Amikor Cziffra Györgynél jártam Párizsban, va­lamelyik színházban Chopin b-moll szonátáját adta elő, amelynek egyik tétele
a Gyászinduló. Ahogy játszotta, egyszerre mintha egy jeges fuvallat ment volna át a né­zőtéren, mintha a halál suhintott volna egyet a kaszájával. Zeneakadémistaként na­gyon sok koncertre jártam, igyekeztem minél többet ellesni a nagyoktól. Példaképem azonban máig Bodonyi István tanár úr maradt, akitől emberileg és szakmailag is olyan útravalót kaptam, amit én is megpróbálok továbbadni a növendékeimnek. A Zeneaka­démián egyébként nem tanultam túl sokat, mert nem volt megfelelő motiváció, nem volt igazi szakmai kontroll. Kicsit ellustultam, nem is izgatott a dolog, nagyon rossz vizsgákat produkáltam. A negyedik év végén, amikor először jártam hosszabb ideig külföldi turnén, akkor döbbentem rá, hogy ezen a pályán teljesíteni kell. Valaki rám is pirított: odahaza lehet lustálkodni, de itt mindenért keményen meg kell dolgozni. Rá­jöttem, ha rá vagyok szorítva, hamar meg tudom tanulni a műveket. A következő év­ben, amikor diplomáztam, összeszedtem magam, rengeteget gyakoroltam, és elnyer­tem az akadémiai nagydíjat. Kaptam egy kecsegtető ajánlatot is: egy hatalmas tenger­járó luxushajóra hívtak muzsikálni a pihenő milliomosoknak. Ez egyáltalán nem szá­mít rangon aluli dolognak, nagy művészek is – itthonról például a Liszt Ferenc Kama­razenekar – vállaltak ilyen munkát. Horribilis összeget kínáltak, mégsem mentem.



– Hogyan került Szegedre?

– Egyik volt kollégám ajánlott Weninger Richárdnak, aki hegedűs édesapjától el­ismerő szavakat hallott a játékomról. Nem volt egyszerű megkapnom a konzervató­riumi állást, mert a főiskolai szakfelügyelő hölgy nem akarta engedni, hogy felvegye­nek. Azt mondta, szakmailag és emberileg is alkalmatlan vagyok a tanításra. Máig na­gyon hálás vagyok Weninger Ricsinek azért, hogy mégis kiharcolta az alkalmazáso­mat. Ráadásul 1977-ben, amikor friss házasként feleségemmel Szegedre kerültünk, rög­tön kaptunk egy szolgálati lakást is.

– Arra nem gondolt, hogy valamelyik zenekarhoz pályázzon?

– Soha nem akartam zenekarban játszani, mindig tanítani szerettem volna. Amikor 18 évesen felvételiztem a Zeneakadémiára, és nagyon jól sikerült a vizsgám, Kovács Dénes, a felvételi bizottság elnöke megkérdezte: ha felvennének, mit szeretnék csinálni diploma után. Mindenki elcsodálkozott, amikor azt feleltem: tanítani szeretnék. A Zene­akadémiára ugyanis mindenki azzal a szándékkal ment, hogy nemzetközi szólista sze­retne lenni. Ezzel szemben én mindig is tanítani szerettem volna, már akadémista­ként visszajártam volt tanáromhoz a konzervatóriumba segíteni az oktatásban.

– Mit várt Szegedtől?

– Nem számítottam semmire, semmit sem tudtam a városról, soha nem jártam itt korábban. Amikor májusban eljöttem megállapodni az alkalmazásomról, nagyon me­leg volt. Emlékszem, a Széchenyi téri platánok alatt sétáltam, ahol emberek ültek
a
padokon és kártyáztak. Valahogy megfogott a város szépsége és nyugalma. Huszon­három évesen kezdtem itt tanítani, eleinte nagyon furcsa volt, hogy a növendékeim kö­zött akadt még harmincöt éves is.

– Szólistaként hogyan indult a karrierje?

– Az akadémiai nagydíj bemutatkozási lehetőséggel járt a Zeneakadémián. A kon­cert után a kritikus – aki egykori kamarazene tanárom volt – bejött hozzám az öltö­zőbe, melegen gratulált, ölelgetett, azt mondta, hogy az ő nagyszerű iskolája hallatszik a játékomon. Ezután döbbenten olvastam a kritikájában, hogy kár erőltetnem a szó­lista pályát, mert nem vagyok rá alkalmas. Bevallom, soha nem is akartam szólista lenni, egyszerűen így sikeredett. Szegeden lassan indult el a pályám, a legnagyobb lö­kést az adta, hogy 1982-ben, a Budapesti Muzsikusfórumon vidéki zenepedagógusok, művészek mutatkozhattak be. Ott akkora sikert arattam, hogy a legnagyobb magyar zenekritikusoktól, Raics Istvántól, Pándi Marianne-tól rendkívül elismerő kritikákat kaptam. Ezután sorra jöttek a koncertfelkérések. Néhány hegedűversenyen is elindul­tam, amelyeken nem jutottam tovább. Különösen fájó volt, hogy a Magyar Rádió he­gedűversenyén nem sikerült döntőbe kerülnöm, pedig abszolút esélyesnek éreztem magam. De nem voltak a zsűriben olyan emberek, akik nekem segítettek volna, min­denki a saját tanítványait igyekezett előtérbe helyezni. 1984-ben rendezték meg
a
Cziffra-versenyt harminc évnél fiatalabb muzsikusok számára. Még épp megfeleltem a kiírásnak, de nem akartam részt venni rajta, mert féltem az újabb kudarctól. Kedves zongorakísérőm, Fekete Márti – akivel már 24 éve együtt dolgozom a szegedi főisko­lán – győzködött, hogy mégis el kellene indulnom, mert esélyes vagyok. Végül sikerült rábeszélnie, de szinte titokban mentem el a versenyre. Bejutottam a döntőbe, ahol Cziffra György volt az elnök. Azok a hegedűsök, akik két évvel korábban győztek a rádió versenyén, sorra kiestek, és végül én nyertem el a franciaországi ösztöndíjat. Cziffra György alapítványa hangversenyeket szervezett Marseille környékén és Pá­rizsban, valamint Cziffra György otthonában, Senlis-ben. Idehaza is szerveztek egy koncertsorozatot, ahol a korábbi győztesekkel együtt léptem fel. Ennek köszönhetően itthon is ismertebbé váltam.

– Az elmúlt negyedszázadban a hegedűirodalom szinte minden jelentős darabját el­játszotta. Hogyan építette fel ezt a hatalmas repertoárt?

– Szegedre kerülésem után kezdtem el igazából a repertoárom felépítését. Szeren­csére nagyon gyorsan tanulok, akkoriban egyik művet faltam a másik után. Amikor harmincévesen befutottam, már olyan óriási repertoárral rendelkeztem, hogy egyálta­lán nem volt megerőltető számomra egyik koncertet a másik után teljesíteni. Sok he­gedűs azért roppan össze, mert nagyon fiatalon rögtön karriert akar csinálni, és nem győzi, képtelen tökéletesen teljesíteni. Nem szisztematikusan, hanem megérzés alapján építettem fel a repertoáromat. Amikor nemrégiben összeszámoltam, kiderült, hogy már a negyvenharmadik hegedűversenynél tartok, ami óriási szám. Sok olyan befutott művészt ismerek, aki tíz-tizenötnél sohasem játszott többet. A negyvennegyedikre most készülök, a negyvenötödiket pedig – a tíz éve elhunyt Patachich Iván hegedűver­senyét – ősszel vesszük fel a rádióban. A kezdetektől fogva nagyon sokat játszottam Szegeden és környékén is. Mindenhova elmentem, ahova hívtak. Volt olyan szezon, amikor idehaza 55-60 koncertem volt, ami nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy jó értelemben vett előadói rutint szerezhettem, hozzászoktam a pódiumhoz és kipróbálhattam az erőmet. Sokfélét játszottam. Egy időben, amikor sok virtuóz dara­bot adtam elő, azt mondták rám: én vagyok a virtuóz hegedűs. Amikor egymás után mutattam be a kortárs hegedűversenyeket, akkor a modern játék specialistájaként igyekeztek beskatulyázni. Amióta elindult a Hungaroton Classicnál Hubay Jenő he­gedű-zongora darabjait bemutató CD-sorozatom, azóta Hubay-specialistának tartanak.

– Szegeden hogyan fogadták hegedűs kollégái?

– Várnagy Lajos volt az első közvetlen főnököm, akinek nagyon sokat köszönhe­tek Több mint harminc évvel volt idősebb nálam, de idekerülésemkor rögtön barát­jává fogadott. A vizsgákon sohasem éreztette velem, hogy én lehetek az oka, ha egy növendékem nem jól szerepelt. Abszolút korrekt, hatalmas tudású hegedűs volt, sajná­lom, hogy korán elveszítettük. A kislánya, Várnagy Katalin tizenkét éves volt, amikor az édesanyja – aki nagyszerű zongorista –, megkért, hogy hallgassam meg. Csupa görcs volt, kissé morcosan felelt a kérdéseimre. Kiderült, hogy a zeneiskolai hegedűtanárán kívül még mások is foglalkoztak vele. Azzal a feltétellel vettem fel: kizárólag én tanít­hatom. Rövid időn belül fantasztikus fejlődésnek indult, bebizonyosodott, hogy su­gárzóan tehetséges. Tőlem Londonba került, Pauk György növendéke lett a Királyi Zeneakadémián. Tavaly diplomázott, és a világ egyik legjobb együttesénél, a BBC ze­nekaránál kapott állást. Nagyszerű szólista lehetne, csak találnia kellene egy jó imp­resszáriót, mert nagyon nehéz másként karriert csinálni. Ha a BBC zenekaránál ma­rad, szerintem egyszer még akár koncertmester is lehet.

– Mi a legnehezebb a hegedűművészi pályán?

– Rengeteget kell gyakorolni. A hegedűs a saját húsával-vérével képezi a hangot, sokszor szó szerint fáj a muzsikálás. A tanítványaimnak azt szoktam javasolni, mindig gondoljanak arra, hogy legyen egy megélhetést biztosító állásuk, ami mellett egyáltalán lehet ezt a nehéz pályát csinálni. Tíz évvel ezelőtt eltörtem a bal kisujjamat. Az orvos azt mondta: imádkozzak, hogy rendesen működjön. El kellett gondolkodnom a ho­gyan továbbról. Szerencsére szépen meggyógyult. Azt szoktam mondani: azóta min­den hang ajándék.

– Világjáró muzsikus, Európa szinte valamennyi országában koncertezett már. Hol volt a legemlékezetesebb hangversenye?

– Zaragozában. Három évvel ezelőtt felhívott Bogár István, a budapesti Strauss Ze­nekar karmestere, aki mellesleg az első zeneiskola-igazgatóm volt. Ő egy univerzális muzsikus: zeneszerző és karmester is egyben. Nem volt koncertmestere, ezért engem kért fel. Nem akartam zenekarban játszani, de őt annyira szeretem és becsülöm, hogy a kedvéért elvállaltam. A Strauss Zenekarral olyan helyeken játszottunk, hová sok ma­gyar muzsikus szeretne eljutni. Párizsban a Pleyel-teremben háromezer-ötszáz néző előtt arattunk sikert, Spanyolországban pedig a zaragozai Auditóriumban léptünk fel, amelynek olyan az akusztikája, amilyet még életemben nem hallottam. Bogár Istvánt és zenekarát Magyarországon alig ismerik, ugyanakkor külföldön sorra jelennek meg a lemezeik és túl vannak az ezredik koncertjükön. Bogár István legalább ötvenszer vezé­nyelt abban a párizsi Pleyel-teremben, ahová sok kiváló muzsikus boldog lenne, ha életében egyszer eljutna. Jellemző, hogy egyetlen állami kitüntetést sem kapott eddig.

– Soha nem gondolt arra, hogy egy vonósnégyest alakítson?

– Egyetlen egyszer fordult meg a fejemben, hogy milyen jó lenne egy vonós­négyesben játszani: amikor Várnagy Katalinékat tanítottam. De akkor is csak a máso­dik hegedűt vállaltam volna. Egészen rendkívüli évfolyamom volt akkor, Szűcs Máté lehetett volna a kvartett brácsása, aki azóta elvégezte a brüsszeli Királyi Zeneakadé­miát, és Kocsár Miklós komponált a diplomahangversenyére egy brácsakoncertet. Az elfoglaltságaim, a tanítás, a szólista feladatok és a lemezfelvételek miatt nem maradna már időm egy vonósnégyesre is.

– Milyennek látja Szeged zenei életét?

– Muszáj erről beszélni? A muzsikusok támogatottsága finoman szólva nem meg­felelő. Nem szívesen mondom el, hogy Pécsett körülbelül a háromszorosát fizetik a szólistáknak egy ugyanolyan bérleti koncertért. Amikor Szegedre kerültem, egysze­rűen nem lehetett telefonhoz jutni. Hiába voltak már különböző díjaim, hosszú éve­ken át semmilyen protekcióval sem tudtam elintézni, hogy vonalat kapjak. Nem is tu­dom, pontosan hány koncertről maradtam le emiatt. Csak a rendszerváltás után – amikor Újszegedre költöztünk – lett telefonom. Szegeden ráadásul a körülmények is rosszabbak, mint más, hasonló nagyságú városokban. Máig nincs igazi koncertterme. Sokszor beszéltem már erről, az elmúlt tíz évben mégsem történt semmi. Annak ide­jén Bálint János kollégámmal együtt létrehoztunk egy alapítványt egy szegedi hangver­senyterem javára. Alapító összegként mindketten 25 ezer forintot fizettünk be erre a célra, ami akkoriban még sok pénznek számított. Bódi György elkészítette az alapító okiratot, öt olyan kurátort kellett volna találnunk, aki hajlandó lett volna lobbizni az ügyért. Három olyan embert sem sikerült találnom, aki azt mondta volna, rendben van, csináljuk. Mindenki azt felelte, ha a másik is benne van, akkor ő nem vállalja. Ké­sőbb is voltak látványos tervek a hangversenyterem felépítésére, ám egyik sem valósult meg. Nemrégiben Nyíregyházán koncerteztem, majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy ott egy alapfokú zeneiskolában milyen csodálatos körülmények kö­zött tanítanak. Két koncertterme is van az intézménynek, az egyikhez saját hangstúdió is tartozik. A békéscsabai konzervatórium is szép hangversenyteremmel rendelkezik. Igaz, a mi nagytermünket is felújították a Konzervatóriumban, de az nem töltheti be a városi koncertterem funkcióját. A szimfonikusok a Szegedi Nemzeti Színházban tart­ják a koncertjeiket, ami szép helyszín, de a nem megfelelő akusztika miatt nem olyan
a zenekar hangzása, amilyen optimális esetben lehetne. Szólistaként én is megerősítem, hogy nem jó érzés ott játszani. Erőlködni kell, hogy jól megszólaljon a hangszer. Prob­lémát jelent számomra az is, hogy egy minőségi hegedű hihetetlenül drága. Úgy érzem, tettem annyit Szeged hírnevéért, hogy egy megfelelő hangszer beszerzésében a város is segíthetne nekem. A legnagyobb támogatást eddig egy civil kezdeményezéstől, a Sze­gedért Alapítványtól kaptam, amikor 1991-ben nekem ítélték a művészeti kuratórium díját.

– Milyen hangszeren játszik?

– Egy cremonai mesterhegedűm van, ami kicsit nagy méretű számomra. A hangja is nagyon nagy. Vannak olyan típusú muzsikusok – engem is közéjük szoktak sorolni –, akikről azt szokták mondani, mindegy, hogy milyen minőségű hangszeren játsza­nak, az számít, ami tudnak, ami az agyukban, a szívükben van. Ebben lehet igazság, még sincs teljesen így, hiszen nem mindegy, milyen a hangszer visszajelzése, hányféle színárnyalatot tudok belőle kihozni. Trabanttal is el lehet jutni Szegedről Budapestre, de egy Mercedesszel sokkal gyorsabban és kényelmesebben utazhatok, és az emberek is másképpen néznek rám. Különösen a lemezfelvételeknél számít nagyon, hogy mi­lyen a hangszerem, mit tudok kihozni belőle.

– Mi lehet az oka, hogy a város részéről nem jut elegendő figyelem a zenei életre?

– Minden az egyes emberektől függ, attól, hogy kik töltenek be bizonyos pozíció­kat. Például Nyíregyházán a város vezetői úgy támogatják a kultúrát, hogy annak va­lóban nyoma van. Apróságokon is lemérhető a másféle hozzáállás. Amikor ott ját­szom, az öltözőmben mindig ásványvíz vagy üdítő vár. Szegeden pedig – tisztelet a ki­vételnek – az is előfordult, hogy nem volt befűtve, ezért jéghideg koncertteremben kellett játszanom. Nem biztosítottak öltözőt, egy sötét, poros raktárban kellett át­öltöznöm.

– Milyen esélyei vannak a szegedi konzervatóriumnak a hasonló intézmények kö­zött folyó versenyben?

– Nagyszerű művészek és tanárok oktatnak nálunk, a munkakörülményeink is ja­vultak ez elmúlt években. A felújított koncertterembe is jó érzésekkel léphetünk be. Az igazi gond nem a konzervatóriummal, az ott folyó képzéssel van, hanem inkább azzal, hogy diploma után mihez kezdenek a növendékeink, mi lesz velük. Sokkal több munkalehetőségre lenne szükség. Ma is ugyanaz a helyzet, mint huszonöt évvel ez­előtt: mindenki külföldre vágyik. Mert ott összehasonlíthatatlanul jobbak a lehetősé­gek. Ebben az évben nyolc hegedűs végez nálunk, egyelőre egyiküknek sincs állásaján­lata.

– Mivel tudja bíztatni őket?

– Nem sok jóval. Amikor tanítani kezdek valakit, rögtön elmondom neki, hogy a diploma után a legnagyobb probléma az álláshoz jutás lesz. Tavaly az egyik növendé­kemnek olyan szerencséje volt, hogy bekerült a Szegedi Szimfonikus Zenekarhoz. Ret­tentően keveset tudnak csak fizetni neki. Lakása nincs, albérleti hozzájárulást nem tudnak adni neki. Épphogy létezni tud. A pesti zenekarokhoz roppant nehéz bejutni, és világviszonylatban is telítődött a szakma. Nemrégiben, amikor Baselben léptem fel, az ottani zenekar hirdetőtábláján láttam a próbajátékra jelentkezők listáját. Egyetlen tuti állásra száznyolcvan pályázó akadt, közülük legalább tíz magyar volt.

– Milyen a kapcsolata szegedi kollégáival?

– Nagyon jó. Kosztándi Istvánt, a Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertmesterét kiváló hegedűsnek, csodálatos művésznek és nagyszerű kollégának tartom. Amikor a rendszerváltás után áttelepült Romániából, még hangszere sem volt, én adtam neki oda az egyik hegedűmet. A többiek csodálkozva kérdezték: Meg vagy te őrülve, hogy a konkurenciának segítesz? Nem is értettem a felvetést, hiszen Pistával nem keresztez­zük egymás útját. Rögtön láttam, hogy nagyszerű hegedűs. Természetesnek tartottam, hogy segítenem kell neki. Egyébként szerintem egyetlen világklasszis hegedűs él a vá­rosban.

– Kicsoda?

– Frankie Látó, aki világszínvonalú a maga műfajában.

– A Hungaroton Classic az ön hegedűjátékával jelenteti meg a világhírű virtuóz, komponista és zenepedagógus, Hubay Jenő hegedű-zongora darabjainak összkiadását. Hogy indult és hol tart ez a CD-sorozat?

– Hubay Jenő életművét már akadémistaként szerettem volna jobban megismerni, talán azért is, mert hosszú ideig nem volt szabad a darabjait játszani. 1987-ben – halálá­nak 50. évfordulóján – Fekete Márta zongorakíséretével emlékhangversenyt adtam a tiszteletére Szegeden, a mai Bálint Sándor Művelődési Házban. Dr. Kiss Ernő tartott remek megemlékező beszédet, a koncertnek is hatalmas sikere volt. Amikor legköze­lebb összefutottunk, Fasang Árpád, a budapesti konzervatórium igazgatója aggódva mondta: vigyázzak, nehogy bajom legyen, mert Hubay még mindig feketelistán van. A legfőbb bűne, hogy alapvetően konzervatív beállítottságú volt, egy grófnőt vett fele­ségül. Nem fogadta meg Liszt tanácsát, aki fiatal korában figyelmeztette: ne jöjjön haza, mert itthon csak intrikák fogják érni. A Tanácsköztársaság után a Zeneakadémia főigazgatója volt, Brüsszelből hazatérve a semmiből teremtette meg a magyar hegedű­iskolát. Sokszor mondom: egy tanárt a növendékei minősítnek. Hubay számos világ­hírű hegedűst indított el a pályán, tanítványa volt többek között Szigeti József, Gertler Endre, Geyer Stefi, Waldbauer Imre és Zathureczky Ede. Később eltúlozták Hubay nézeteltérését Bartókkal és Kodállyal, miközben ez az ellentét nem volt közöttük meghatározó, hogy mást ne mondjak, sok Bartók-darabot ő mutatott be először Nyu­gat-Európában. Ezek talán el sem hangozhattak volna akkoriban, ha nem Hubay párt­fogolja őket. Nem törődve a tiltással, az 1987-es emlékkoncert után is rendszeresen ját­szottam Hubay-darabokat. 1990-ben jelent meg első lemezem, a Nagy magyar hegedű­iskola, amelyen Hubay és tanítványai műveit játszom. A rendszerváltás után, 1996-ban kezdtük el Kassai István zongoraművésszel Hubay hegedű-zongora darabjait felvenni. A tizenegy-tizenkét lemezből álló összkiadást 2008-ra, Hubay születésének 150. évfor­dulójára szeretné befejezni a Hungaroton Classic. Jelenleg a hatodik lemez felvételére készülünk.

– A lemezeken eddig közreadott Hubay-művek nagyon mutatósak. Hogyan jelle­mezné
a hegedűre és zongorára írt darabjait?

– Műveinek többsége nagyon szép. Nem köztudott, hogy Hubay kitűnően zongo­rázott, ezért a zongorakíséretei is komoly feladatot jelentenek az előadók számára. Ez is érdekessé teszi a darabjait, hiszen a virtuóz hegedűsök, például Sarasate és Paganini többnyire teljesen leegyszerűsített zongorakíséreteket komponáltak.

– Azt hallottam, nyaranta rendszeresen Németországban vállalt munkát.

– Huszonöt éven keresztül minden nyáron egy északi-tengeri kis bioszigeten, egy igazi natúr turistaparadicsomban játszottam, ahol nincsenek járművek, csak a luxus­szállodák. Ha ez a pénzkereseti lehetőség nem lett volna, akkor idehaza a tanári fizeté­semből és a koncertekből nagyon nehezen teremtettem volna egzisztenciát. Ott na­gyon megbecsülik a jó muzsikusokat, a magyar zenészeket különösen kedvelik. Min­denfélét játszottam egy nyolctagú együttessel. Sok külföldi kapcsolatra tettem szert ott, amit mások érdekében is igyekeztem kamatoztatni. Több szegedi zenészkollégám az én segítségemmel kapott külföldön állást vagy fellépési lehetőséget.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy kint maradjon?

– Nem. Itthon is jól éreztem magam, nem tudtam volna külföldön elképzelni az életemet. A külföldi koncertjeimen azt tapasztalom, hogy kétszer örülnek: először, amikor megérkezek, másodszor, amikor hazajövök. Ha végleg ott maradnék, konku­renciát jelentenék.

– Több kortárs zeneszerző, köztük Durkó Zsolt, Huszár Lajos, Kocsár Miklós, Rózsa Pál darabjainak ősbemutatója fűződik a nevéhez. Számos művet kifejezetten önnek ajánlottak a komponisták. Szereti a kortárs muzsikát?

– Szegedre kerülésem után, 1979-ben rendeztek egy kamarazenekari fesztivált a vá­rosban, amelyen én mutattam be Durkó Zsolt Refrének című hegedűversenyét. Min­denki nagy csodálkozással fogadta, hogy kívülről megtanultam a nehéz darabot. Ami­kor rádiófelvételt készítettünk belőle Budapesten, egymás után négyszer játszottam el úgy, hogy egyetlen hibát sem vétettem benne. A többi bemutatott versenyművet is mind kívülről megtanultam. Ha egy darabot logikusan komponáltak meg, ha megtalá­lom benne az összefüggéseket, nyert ügyem van. Bevallom, találkoztam már olyan – viszonylag egyszerűen megírt – kortárs darabbal is, amit nem tudtam megtanulni. Durkó Zsolt három hegedűversenyét is bemutattam, a legutolsót 1993-ban. Erre azért vagyok nagyon büszke, mert amikor 1996-ban Vásáry Tamás vezényletével eljátszot­tuk a Rádiózenekarral, olyan jól sikerült, hogy lemezen is kiadta a Hungaroton. Egy élő koncertfelvétel számomra sokkal nagyobb érték, mint a stúdióban készülők. Leg­utóbb Spanyolországban adtak ki egy élő koncertfelvételt tartalmazó CD-t, amelyen a Strauss Zenekarral játszom.

– Összesen hány lemeze jelent meg eddig?

– Tizenöt vagy tizenhat, nem is számoltam össze pontosan.

– Hogyan készül a pályája negyedszázados jubileumára?

– A hegedűvirtuózok aranykora címmel Szentpéteri Gabriella zongoraművésznő­vel összeállítottunk idén őszre egy három koncertből álló jubileumi hangversenysoro­zatot. Az első koncerttel a negyven éve elhunyt Fritz Kreislernek állítunk emléket,
a
második hangversenyen Hubay-műveket játszunk, a harmadikon pedig a 19. század nagy mestereinek, például Sarasaténak és Paganininek a műveit játsszuk. Erre a kon­certsorozatra máris nagy az érdeklődés országszerte, az ősszel minden bizonnyal Sze­geden is eljátszhatjuk.

– Mennyire népszerű ma a klasszikus hegedűmuzsika?

– Amikor kezdtem a pályám, sokkal több lehetőség volt. Ma ugyan lényegesen több gyerek tanul zenét, mégis kevesebben járnak el koncertekre. Biztosan közreját­szik ebben az is, hogy óriási a kínálat a különböző programokból. A saját gyerekeim is inkább a számítógépet választják, minthogy koncertekre járnának. Egyre több a szél­hámos a zenei pályán is. Nemrégiben, amikor Németországban jártam, az egyik fő­iskola zongoratanára elmesélte, kurzusokat tart arról, hogy milyen ujjgyakorlatokat, milyen gimnasztikát, bemelegítést kell csinálni a gyakorlási idő lerövidítése érdekében. Amikor elképedve megkérdeztem, ki hiszi ezt el, elmondta, hogy Japánból, Koreából, Kínából rengetegen érkeznek. Kifizetik a méregdrága kurzust és egyetlen hangot sem zongoráznak. Amikor megkérdeztem, ő hisz-e benne, azt válaszolta: nem, de ebből él. Nálunk, hegedűsöknél is tapasztalok hasonló jelenségeket. Amikor elmesélem, milyen sokat gyakorolok, hogy naponta másfél-két órát skálázok, akkor sokan elborzadnak. Inkább hisznek azoknak, akik évek óta nem játszottak pódiumon, de elhitetik, hogy ismerik „a hegedülés titkát”. Többször is előfordult, hogy egy általam nyilvánvalóan tehetségtelennek ítélt növendéket elvállalt más, budapesti kolléga, éveken át drága ma­gánórákat adott neki, majd azzal tárta szét a karját: sajnos nem tudott csodát tenni. Nagyon sok tehetséges muzsikus van ebben az országban, aki nem az, annak nem ér­demes mindenáron próbálkoznia. Nemrégiben került a kezembe Dohnányi Ernő 1923-as zeneakadémiai tanévnyitó beszéde, amelyben arról szólt, meg kell akadályozni, hogy a magyar zenészek a jobb megélhetés reményében tömegesen külföldre menje­nek. Akármilyen rendszer volt Magyarországon, a muzsikusok soha nem voltak meg­felelően megbecsülve. Ma is csak teljes elhivatottsággal szabad ezt a sok lemondással járó pályát választani.

– A családban akad követője a muzsikusi pályán?

– Két fiam van, a kisebbik másodéves harsona szakos növendék a Zeneakadémián. Próbáltam neki mondani, hogy csak zenész ne legyen, de nem sikerült lebeszélnem.



– Mostanában hogy érzi magát Szegeden?

– Csodálatos környezetben lakunk Újszegeden. Sikerült nyugodt körülményeket teremtenem a munkához. Mindezt elsősorban annak köszönhetem, hogy huszonöt éven át minden nyaramat – amíg mások pihentek – végigdolgoztam külföldön. A kor­társ hegedűversenyekre sem tudtam volna másként felkészülni, hiszen olykor hosszú hónapokra van szükségem egy-egy új darabra, azt pedig szégyen lenne elmondani, vé­gül mennyi honoráriumot kapok érte. Jól érzem magam itt, a legnagyobb gondom: hi­ába, csak 170 kilométerre fekszik Szeged Budapesttől, sokkal nagyobbnak tűnik ez a távolság. Magyarország Budapest-centrikus, a lemez- és rádiófelvételekért és minden másért a fővárosba kell utaznom. Ha csak néhány perces elintéznivalóm akad, akkor is az egész napom elmegy. Rengeteget vonatozom, saját gépkocsimmal kevesebbet járok, mert méregdrága az autópálya. Ha összeszámolnám, hogy az elmúlt huszonöt évben mennyit utaztam Budapestre, akkor egészen biztosan hónapokban mérhető időtartam lenne.

– Megmutatkozik a főváros centrikusság az elismerésekben is?

– Feltétlenül! Amikor 1984-ben közvetítette a tévé, és megírták az országos lapok, hogy elnyertem a Cziffra Alapítvány aranyérmét, érdekes módon rögtön több buda­pesti nagy zenekar vezetője is megkeresett, hogy menjek hozzájuk koncertmesternek. Mindegyiknek nemet mondtam, mert Szegeden akartam maradni.

– Pedig lehet, hogy nagyobb lehetőségeket kapott volna.

– Lehet, de én mindig tanítani szerettem volna, és mellette koncertezni. Szegeden mindig biztosították a szabadságot számomra, egy zenekar tagjaként ez valószínűleg megoldhatatlan lett volna. Ma is nagyon sokat dolgozom, nem tudom meddig fogom bírni, hogy a tanítást és a koncertezést ugyanolyan energiával egyszerre csinálom. Mindkettő egész embert kívánna.

– Hogyan szokott kikapcsolódni?

– A német vizslámmal minden délután egy órát sétálunk a csodálatos Maros-par­ton. Ez az én pihentető programom, ami nem maradhat el.

Hirdetés



Ajánló

Tóth Pál
Heller Ágnes
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu