Ön a(z) 2771665. látogatónk,  és 178. a mai napon
   Rovataink: Opera >> Vajda Júlia >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Temesi Mária
   Huszár Lajos: A csend
   Gregor József
   Marton Éva
   Pál Tamás
   Miklósa Erika
   Rost Andrea
   Polgár László
   Sass Sylvia
   Kovalik Balázs
   Bánk bán a Dóm téren
   Karikó Teréz
   Lukács Gyöngyi
   Kesselyák Gergely
   Luciano Pavarotti
   Tosca 2008 SzNSZ
   Szonda Éva
   Vajda Júlia






(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
Aidától Norináig

Szegedi beszélgetés Vajda Júliával

OPERAÉLET - 1999 december -  Hollósi Zsolt


Vajda Júlia, a Szegedi Nemzeti Színház sokoldalú szopránja épp húsz évvel ezelőtt kezdte a pályát. Karrierje nem szokványosan indult: a szegedi tanárképző főiskola magyar-ének szakának elvégzése után a színház énekkarába kapott szerződést, majd operett- és musicalfőszerepekben aratott sikerei után bízták rá az első nagyobb operaszerepeket. A szegedi társulat Jolly Jokerének számított, aki a West Side Story Mariáját vagy a Koldusopera Peacocknéját éppúgy el tudja játszani, mint ahogyan elénekli Cso-cso-szán, Micaela, Gilda, Aida vagy Traviata szerepét is. Gregor József kedvenc partnere a Donizetti-vígoperákban, a jeles basszus nyilatkozta róla: Kalmár Magda óta nem volt Magyarországon hozzá hasonló Adina és Norina. Vajda Júlia szeptemberben mutatkozott be az Operaházban, ahol Pál Tamás dirigálásával és Gregor József partnereként nagy sikerrel énekelte a Don Pasquale Norináját. Az énekesnővel pályájáról szegedi otthonában beszélgettünk.




– Hogyan került kapcsolatba a zenével?

– Karon ülő koromban kaptam az első zenei „behatásokat”, mert anyukám, nagynéném és nagymamám is gyakran énekeltek nekem. Szép hangjuk volt, engem is nagyon korán tanítgattak énekelni. Ma is őrzök óvodás koromból olyan fotókat, amelyek azt bizonyítják, hogy a zenés-táncos játékokban már akkor főszerepet játszottam. Édesanyám észrevette, hogy jó hallásom van, ezért zenei általános iskolába íratott. Első osztályos koromban költöztünk szülővárosomból, Makóról Szegedre, ahol a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola I-es számú Gyakorló Általános Iskolájában Sinkó Éva tanította az éneket, akinek a férjével, a neves szegedi basszistával, Sinkó Györggyel szerepeltem is együtt. Mi játszottuk A didergő király című darab két főszerepét, a királyt illetve a kislányt. Felső tagozatban a kiváló zenepedagógus, Erdős János lett a tanárom, közben zeneiskolásként hegedülni is tanultam. Akkoriban már több szegedi kórusban is énekeltem, és a mi iskolánk kórusa volt a színházi operaprodukciókban a gyermekkar. A Bajazzók, a Háry János, a Carmen csodálatos előadásai nagy élményt jelentettek. Nemcsak a színházban, hanem a Szegedi Szabadtéri Játékokon is kaptunk feladatokat, emlékszem a hatvanas évek végén Melis György utánozhatatlan Háry János volt a szabadtérin, abban a produkcióban játszott a felejthetetlen Dajka Margit és a fiatal Marton Éva is. A szegedi színház operatársulatának akkoriban Karikó Teréz, Szabó Miklós, Berdál Valéria, Gregor József és Gyimesi Kálmán voltak a sztárjai. Általános iskola után a Tömörkény István Gimnázium angol tagozatára jártam, mellette Gyimesi Kálmánnál tanultam énekelni, aki igyekezett mindig nagyon reálisan kezelni. Akkoriban Mihálka György kórusaiban együtt énekeltünk Tokody Ilonával és Temesi Máriával. Érettségi után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-ének szakára kerültem, ahol Bárdi Sándor vezette az ének tanszéket, aki bevont a szegedi kisopera-előadásokba. Nagyobb szerepeket is kaptam, amelyek után nyilvánvaló lett, hogy szólista lehetnék. A kisoperai társulattal egy Cimarosa-operával a Ki mit tud?-on is sikerrel szerepeltünk, később pedig a televízió minden évben felvett velünk valamilyen rövidebb kisoperát. A főiskola zenekarában is játszottam, de a hegedűről „átnyergeltem” a brácsára, mert abból nagyobb hiány volt. Nagyon szerettem vezényelni is, a karvezetés órákat mindig rettentően élveztem.

– Mire volt jó a tanárképző főiskola?

– Diplomát adott arra az esetre, ha mégsem sikerülne a szólista karrier. Mindig aggódtam amiatt, hogy az énekeseké nem egy hosszú pálya. Általános iskolában sportolónak indultam, atlétikából egészen jónak számítottam. A testnevelő tanárnőm egyszer választás elé állított: „Vagy énekelsz, vagy sportolsz. A kettőt együtt nem lehet csinálni.” Pontosan emlékszem, azért választottam a zenét, mert a sportolók pályafutása nem tart sokáig.




– Hogyan került diploma után a szegedi színházhoz?

– Előbb felvételiztem a Zeneakadémiára, de Szilágyi Bélával ellentétben engem nem vettek fel. Az akkori rendelkezések szerint diploma után kötelező volt legalább három éven át tanítani. Szerencsére a megyében épp nem volt magyar-ének szakos tanári állás, ezért felmentést kaptam, és így szeptembertől a Szegedi Nemzeti Színház énekkarában kezdhettem az évadot, ahol épp üresedés volt, ezért fel tudtak venni. Ez 1979-ben történt, azaz épp húsz éve. Az alt szólamba kerültem, mert a szopránban nem volt hely. Ez nem okozott meglepetést, a főiskolai kórusban is altot énekeltem, mert Mihálka György szerint „kilógott” a hangom a szopránból. 1979 őszén – Magyarországon először – a szegedi operatársulat mutatta be Donizetti Anna Bolena című operáját. Kolléganőm váratlan betegsége miatt már októberben be kellett ugranom Smeton, az apród szerepébe. Délután kettőkor szóltak, hogy este el kellene énekelnem olaszul. Sikerült megtanulnom, és baj nélkül lement az előadás. Az Anna Bolena azóta is az egyik kedvenc operám, nagyon szeretném egyszer a címszerepet is elénekelni. A beugrás „következményeként” egyre több feladatot kaptam, már nemcsak váratlan helyettesítéseket. A szegedi színház akkoriban minden évadban legalább három operettet játszott, sorra bízták rám a szubrett szerepeket. Az operett nagyon jó iskolának bizonyult, mert megtanultam táncolni, beszélni, természetesen játszani. Angyal Mária és Horváth Zoltán lelkiismeretes rendezők voltak, akik komolyan törődtek a színészeik, énekeseik egyéniségével, útmutatást adtak a belső építkezéshez is.

– Milyen darabokban játszott az első években?

– A Lammermoori Luciában Alisa, a társalkodónő szerepét kaptam meg, a régi főiskolai csapattal a városháza Muzsikáló Udvarán minden nyáron bemutattunk egy-egy Paisiello-, Cimarosa-, Rossini- vagy Gluck-kisoperát. A színházban Sullivan Mikádójában az egyik lányt, Ránki György Pomádé király új ruhája című operájában pedig Dzsufit bízták rám.

– Melyik volt az első igazi nagy főszerepe?

– Operettekben már az első években is kaptam főszerepeket, például a Leo Fall darabjában, a Sztambul rózsájában Midilit, Fényes Szabolcs Maya című operettjében Madeleine-t. Nehéz dolgom volt, mert mindent a gyakorlatban kellett megtanulnom. Operában sokáig csak kisebb szerepeket kaptam. Nagyon jó operaegyüttes működött akkoriban Szegeden, a kollégák roppant segítőkészek, szakmailag és emberileg is nagyon kritikusak voltak, mindenki tudta a helyét a társulatban. Mindig nagyon drukkoltunk egymásnak. Sokat tanultam tőlük nemcsak az operáról, hanem általában a színházról is. Az operettek után fokozatosan megtaláltak az operaszerepek is. Egy cseh rendező állította színpadra Az eladott menyasszonyt, amiben Esmeraldát énekeltem. Az igazi nagy operai megmérettetésem 1984-ben az Álarcosbál Oszkárja volt.

– Pályája során az alttól a drámai szopránon keresztül a lírai koloratúrszoprán szerepekig szinte mindegyik hangfajba tartozót énekelt már. A hagyományos hangfaji kategóriák nem vonatkoznak Önre?

– Dehogyisnem! Meg is kritizálnak a kritikusok, ha olyan szerepet éneklek, ami nem igazán felel meg a hangomnak, a habitusomnak, és ilyenkor hiányosságai is lehetnek az alakításomnak. Nem mentség, hogy a szegedi vidéki színház, ahol nem világsztárok énekelnek, ahol sokkal gyakrabban kell kompromisszumokat kötni. Mindenki a tudása és a képességei maximumát igyekszik adni, és próbál megbirkózni a kiosztott szerepekkel. Ma már ilyen szélsőségekre csak nagyon ritkán vállalkozom, legutóbb például Kovalik Balázsnak sikerült meggyőznie, hogy énekeljem el a Sevilla, se borbély címmel bemutatott Rossini-operában Berta szerepét, amit kifejezetten nekem talált ki. Fiatalabb koromban nem kellett győzködni, örültem, hogy énekelhetek, ezért amit kiosztottak rám, azt mindig megcsináltam. A fiatalság sok mindent el tud hitetni a színpadon, és a fiatal hang is könnyebben regenerálódik.




– Sokáig valóságos Jolly Jokernek tartották, akit bármikor rá lehet beszélni a beugrásra...

– Adottság kérdése, hogy könnyen tanulok. Nemcsak zenét, hanem szöveget és színpadi mozgást is, ezért vészhelyzetben gyakran engem riasztanak. Emlékezetes eset volt, amikor a Bál a Savoyban Tangolitáját egyetlen nap alatt kellett megtanulnom. Az énekszólam önmagában nem túl nagy, de a rengeteg tánc, az összetett színpadi mozgás megnehezítette a dolgomat.

– Ma melyik az a szerepkör, amelyikben leginkább otthon érzi magát?

– Mára lemondtam arról, hogy nagy drámai szoprán szerepeket énekeljek, pedig lelkivilágomhoz, habitusomhoz ezek állnak legközelebb. Gyimesi Kálmán sokszor figyelmeztetett: rendben van, hogy bírom ugyan lágéban, talán hangerővel is ezeket a szerepeket, de alacsony is vagyok, és a hangszínemhez sem ezek illenek leginkább. Az élet, a gyakorlat ezt be is bizonyította, mert mindig azokkal a szerepekkel volt a legnagyobb sikerem, amelyek minden szempontból nekem valók: a Donizetti-vígoperák hősnői és a Puccini-darabok lírai szoprán szerepei. A jövőben elsősorban ezeket a szerepeket szeretném énekelni. Ma már nagyon sok olyan szerepem van, amit több felújításban, több rendezésben is elénekelhettem, mégis minden újabb találkozás rengeteg új felfedezést jelent. Gyakran nem is értem, az első találkozáskor hogy nem jutott annyi minden eszembe róluk. Pál Tamással szoktunk erről beszélgetni, milyen furcsa, hogy az évek során ugyanabból a zenéből mennyivel többet értünk meg. Ezért szeretném újra elénekelni a Pillangókisasszonyt, Manon Lescaut-ot vagy a már játszott darabokból más szerepeket, amelyeket érettebb hanggal már meg tudnék oldani, így a Don Giovanni Donna Annáját, vagy a Cosi fan tutte Fiordiligijét. A kilencvenes évek elején Berdál Valéria lett az énekmesterem, akinek a szerepkörét én viszem tovább. Több szerepben is az ő jelmezeit viselem. Jó énektechnikát tanultam tőle, sugárzó személyiségével és derűjével pedig újra hitet adott.

– Az elmúlt két évtizedben a szegedi operatársulatnál sok rendező és karmester megfordult. Kikkel dolgozott együtt legszívesebben?

– Érdekes összehasonlítani a hagyományos szemléletű rendezőegyéniségek, Versényi Ida, Angyal Mária, Békés András és Horváth Zoltán – akikkel még a gyerekkórus tagjaként, illetve pályám kezdetén találkoztam – operáról vallott felfogását a mai, másfajta látásmódú fiatalabbakéval. Régen több időt szenteltünk egy-egy premierre, részletesebben tudtunk a szerepeinkkel foglalkozni. Angyal Mária és Horváth Zoltán ízig-vérig színházi emberek voltak, nem csupán egy-egy darabra „jöttek le” a társulathoz, hanem a Szegedi Nemzeti Színház tagjaként rendeztek. Folyamatosan „karbantartották” az előadásokat, megbeszélték velünk a hibákat, állandóan figyelmeztettek, mi az, amin javítanunk kell. Ma nagyon hiányzik ez. Később találkoztam a fiatalabb rendező-generációk tagjaival, Esztergályos Károllyal, Kerényi Miklós Gáborral, Galgóczy Judittal, Szikora Jánossal, Tóth Jánossal és Kovalik Balázzsal is. Tanulságos ilyen sokféle szemléletű alkotóval dolgozni, mert így egészen különböző rendezői elképzelésekkel, meglátásokkal, munkamódszerekkel ismerkedhet meg az ember. Amikor a színházhoz kerültem, karigazgatóként Molnár László foglalkozott a kórussal, és mellette dirigált is. A régebbi a karmesterek közül még Várady Zoltánnal és Szalatsy Istvánnal is dolgozhattam. Zeneigazgatóként Pál Tamás, később Oberfrank Géza, majd újra Pál Tamás fémjelezte az operatársulat munkáját. Nagy szerencsém volt velük, mert inspiráltak, minőségi munkát követeltek és nagyon sokat tanulhattam tőlük. Az utóbbi években egyre többet járok külföldre, és idehaza is sokfelé énekelek, ami a tapasztalatszerzés miatt nagyon fontos. A szegedi operatársulat már 1980 óta rendszeresen turnézik Nyugat-Európában. Ezek a vendégszereplések nagyon hasznosak, mert megmérethetjük magunkat a francia, belga, holland, német és angol közönség előtt is. Szinte mindig nagy sikerünk volt, így ma már jól cseng Szeged neve, mindig telt házasak az előadásaink. Sokféle műsorral bemutatkoztunk már, komplett operaprodukciókkal éppúgy, mint különböző opera- vagy operettgálákkal. Azt hiszem, ez az ismertség nagy érdem, hiszen a többi vidéki operaegyüttes ezt nem mondhatja el magáról.

– Külföldön milyen szerepekben mutatkozott be?

– Neddával, Micaelával, Papagénával. Szívesen emlékszem arra a nagy nyugat-európai Álarcosbál-turnéra is, ahol egy nemzetközi együttesben Temesi Mária énekelte Ameliát, Simon Katalin Ulricát, én pedig Oszkárt. Azt hiszem, ilyen nagy hármas magyar siker ritkán születik.

– Szeptemberben Gregor József partnereként sikerrel mutatkozott be Norina szerepében az Operaházban. Mérföldkőnek tartotta ezt a fellépést a pályáján?

– Érdekes, hogy a férfi kollégáinkat hamarabb meghívták. Úgy látszik, énekesnőből jóval nagyobb a kínálat. Mégis azt gondolom, vidéken is akadnak olyanok, akik egyedülállóak bizonyos szerepekben. Talán gyakrabban meg lehetne őket mutatni a fővárosi közönségnek is. Örültem a meghívásnak, mert a Don Pasquale Norinája nagyon kedves szerepem, sokszor énekeltem már, és az operaházi bemutatkozás szakmai elismerést is jelent.



– Hogyan látja a szegedi operatársulat lehetőségeit, jövőjét?

– Jók a lehetőségei, hiszen a Szegedi Nemzeti Színház három tagozatú nagy teátrum, gyönyörű épülettel, technikailag jól felszerelt színpaddal. Nyáron a szabadtéri is sok lehetőséget kínál, és kisebb játszóhelyek is akadnak a városban, ráadásul a turnékkal külföldre is gyakran eljutunk. Miután a szegedi egy nagy múltú együttes, szívesen járnak hozzánk rendezők, karmesterek énekesek az Operaházból is. A szegedi közönség nagyon szereti az operát, ezért érdemes akár különlegességeket is bemutatni, mert hálásak érte. Bízom az új zeneigazgatónkban, Oberfrank Péterben, aki több fiatal és régi-új énekest hozott a társulatba, remélem ők is magukévá teszik a nálunk uralkodó lelkes csapatszellemet.

– Hátrányai is akadhatnak a szegediségnek...

– Ma már a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója sem törődik úgy a színházunkkal, mint korábban. Nem készítenek életpályákat összefoglaló portréműsorokat, a rádióban is visszaszorulóban a kultúra, mintha koncertlehetőség is kevesebb lenne. Egy vidéki énekes nem kerülhet bele a nagy lapokba, az országos tévéadásokba, ezért nagy az elszigeteltségünk. Régebben legalább voltak nagyobb szabású vendégszereplések, ahol megismerhettek bennünket máshol is. Ezek ma már a pénzhiány miatt nem jöhetnek létre.

– Mintha a művészeti díjak odaítélésekor is megfeledkeznének a vidéki operatársulatokról...

– Hosszú évek óta a társulatunk egyetlen tagja sem kapott jelentősebb művészeti kitüntetést. Pedig az előttem járó rangidős kollégák közül is többen lennének, akik megérdemelnék. Hasonló a helyzet Pécsett, Győrött, Miskolcon és Debrecenben is. Ezt kicsit igazságtalannak és elkeserítőnek tartom, mert mi ugyanúgy húsz-harminc-negyven éven át tisztességgel szolgáljuk a közönséget, mint a jobban reflektorfényben álló kollégák.




– Milyen feladatai lesznek ebben a szezonban?

– Az operaházi bemutatkozás után októberben jó szereppel kezdtem az évadot Szegeden, a Turandot felújításán Liut énekeltem, és Budapesten vendégszerepeltünk Kovalik Balázs Sevilla, se borbélyával. Sok koncertem is van ebben az évadban. Novemberben Mozart-gálával Németországban turnézom, ebben az összeállításban Papagena, Pamina, Fiordiligi és Cherubin áriáit illetve duettjeit éneklem. Januártól Kovalik Balázs Triptichon-produkciójában veszek részt, A köpeny Giorgettáját próbálom, majd a Traviata felújítása következik.



Hirdetés



Ajánló

Lőrincz Katalin
Csákvári Krisztián
 Sztathatosz Sebestyén

Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu