Ön a(z) 873803. látogatónk,  és 280. a mai napon
   Rovataink: Irodalom >> Nádas Péter >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Nádas Péter
   Darvasi László
   Podmaniczky Szilárd
   Janikovszky Éva
   Ilia Mihály
   Jókai Anna
   Esterházy Péter
   Péter László
   Cs. Tóth János
   Kertész Imre Szegeden
   Szepesi Attila
   Zalán Tibor



(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
Nádas Péter 2007 tavaszán Szegeden

Kollektív szintre jutni az énben





Kertész Imre Nobel-díja után azt mondták: Kelet-Közep-Európa egyre érdekesebb lesz, mint olyan hely, ahol a kommunista diktatúrák idején „áttelelt” valami régi Európa, amit a Nyugat a II. világháború utáni gyors fellendülésben elveszített. Ezért is valószínűsítik: belátható időn belül akár újabb magyar író is megkaphatja a Nobel-díjat. Leggyakrabban Nádas Pétert említik, akinek korszakos nagyregénye, a Párhuzamos történetek még csak ezután indul világhódító útjára. A nagy görög bölcsként tisztelt „gombosszegi remete” nemrégiben a szegedi Móra kollégium vendége volt: a zsúfolásig telt teremben Szilasi László irodalomtörténésszel folytatott majd háromórás izgalmas beszélgetést.


DÉLMAGYARORSZÁG/ 2007. május 5. / Hollósi Zsolt



 
– Barátsággá váló sajátos mester-tanítvány viszony fűzte Mészöly Miklóshoz, az esten azt mondta: tőle tanult meg írni. Tanulható az írás?

– Valószínűleg úgy van, ahogy Szókratész mondja: azok tudnak megtanulni valamit, akik már tudnak. Mint mindennél, az írásnál is van egy előfeltételezett tudás. Alapszinten mindenki meg tud, és mindenkinek meg is kellene tanulnia írni. Nálunk az érettségizettek nem tudnak írni. Nem tudnak különbséget tenni az írott és a beszélt nyelv között. Úgy kerülnek a közigazgatásba, bankokba, hogy nem képesek egy hivatalos levelet úgy megírni, hogy azt meg is lehessen érteni. Beszélni sem tudnak. Nem tanulnak meg annak a fejével gondolkodni, akinek valamit előadnak.


– Pályája elején évekig fotóriporterként és újságíróként dolgozott, mit gondol a mai magyar médiáról?

– Jelentékeny magyar napilapot nem látok. A napi- és hetilapok érdeklődése, talán a HVG kivétel, a magyar belpolitikára, és azon belül is a pártpolitikára korlátozódik. Pártpolitikai híreket adnak, azon kívül mintha nem történne semmi az országban. Nem tudósítanak külföldről sem. Kis színes írásokat olvashatunk Párizsból, Londonból, Rómából, amelyeket többnyire összevágnak valahonnan vagy saját, háziasszony jellegű tudósítóik küldenek érdekességeket. Nem tudjuk meg, hogy a magyar politika hogyan ágyazódik bele vagy hogyan nem az európai politikába, az európai politikai kérdéseknek milyen összefüggésük van a világgal. Aki nem nézi át mindennap a világsajtót, annak téves képzetei vannak a világról. A közszolgálati rádió és televízió bel- és külpolitikai híradásai is minden esküdözés ellenére nagyon színvonaltalanok, nem adnak teljes képet az ország pozíciójáról. Az pedig, hogy valójában mi történik a világban, abszolút nem érdekli őket. Az önszemlélet túlburjánzása magyar tradíció: különleges fontosságot tulajdonítunk saját magunknak, ami igazából nem volt soha, és nem is lesz. Minél inkább szuggerálja a magyar társadalom önmagának a bezárkózó, semmiféle kitekintést nem igénylő tartást, annál inkább elszakad a világ folyamataitól.



– Gyakran hangsúlyozza: az apajogú társadalomból az anyajogú felé tart a világ. Mi a helyzet nálunk?

– Nemcsak mi, hanem egész Kelet-Közép-Európa és a Balkán őrzi a tradícióit. Észak-Olaszország már nem, de Dél-Olaszország még igen. Franciaország is Németországhoz, Hollandiához és a skandináv államokhoz képest, amelyek ma már nem férficentrikus társadalmak. Még akkor is, ha vezető pozícióban bizonyos szakmákban a férfiak változatlanul dominálnak, de ez a férfi dominancia nem jellemző már a társadalmi viselkedésre. A családira pedig semmiképpen, mert az egyenlőségnek, illetve a női dominanciának határozott formái vannak. Egy nő integratív képességei mindig nagyobbak, mint egy férfié, aki dominanciára törekszik a nőkkel és a többi férfivel kapcsolatban is. A vezetői képesség ugyan nem nemtől függ, de ebben a komplikált, mindenféle háborúskodást, konfliktust elkerülni igyekvő világban a kiegyensúlyozó személyiségek keresettebbek, mint a konfrontatívak.


– Sokan felkapták a fejüket, amikor Berlinből szemlélve az őszi válságot retorikai bravúrként értékelte az őszödi beszédet.

– Mert Gyurcsány Ferenc retorikusan megoldotta azt a feladatot, hogy a pártján belül végrehajtson egy fordulatot. A retorika nem több és nem kevesebb. De azt is hangsúlyoztam, ez a gesztusa egyben két súlyos politikai hibát is tartalmazott: hogy mindezt nem korábban és nem nekünk mondta. Ez demokráciában nem bűn, több: politikai hiba. A megnyilatkozásomat sokan félreértették: mintha én a miniszterelnököt valamiféle védelemben részesítettem volna. Nincs rá szüksége, megvédi magát, jobbak a retorikus képességei, mint az enyémek. Minél differenciáltabb véleményt fogalmazok meg, politikai hitvallás szerint annál inkább félreértik, félreértelmezik, szándékosan úgy közvetítik, hogy bele lehessen lökni a pártpolitikai mocsárba. Berlinben angol és német lapok, rádiók is megkerestek, mert nem értették, hogy mi történik Magyarországon. Mert a világ ma nem erről szól, hanem a munkanélküliségről, a környezetszennyezésről, a globalizáció problémáiról; Európa hogyan integrálható, hogy ne maradjon alul a többi világrésszel szembeni versenyben. Ma csak profitálunk abból, hogy a világban Európa hatalmi tényező. Ha ezt Magyarország nem segíti, hanem gátolja, akkor saját maga alatt fűrészeli a fát.



– A Párhuzamos történetek monumentális regényfolyamának megírása 18 esztendeig tartott; az is hosszú időbe telik majd, amíg elfoglalja méltó helyét a világirodalomban. Mikorra várható a fordítások megjelenése?

– Már elkezdődtek a fordítási munkák franciául, hollandul, szlovákul, hamarosan németül, angolul és svédül is megindulnak. Komplikált és lassú folyamat, hogy egy könyv megtalálja a fordítóját. Németországban már másfél éve tart a megfelelő ember keresése. A kiadó hat próbafordítást készíttetett, mert az is szóba került, hogy esetleg többen közösen fordítsák le. Végül rájöttek, hogy egy hangra van szükség, mert másképp bántó lesz a különbség. A történetet is egyetlen fordítónak kell áttekintenie ahhoz, hogy minden a helyén legyen. A német kiadást 2009-re tervezik, szerintem az lehetetlen, valószínűleg a francia kiadás lesz meg legelőször. Amerikában 2011-ben várható a megjelenése.




– Sokan úgy tartják, Németország, a német könyvpiac ugródeszka a magyar írók számára. Mit gondol erről?

– Németország tradicionálisan a legmozgékonyabb szellemi szempontból. Az angolok, a franciák és a spanyolok önellátók, mert óriási irodalmuk van. Ha valami nagyon érdekes a világból, akkor azt befogadják. A németek érdekszférájának része a mi régiónk is, ezért éppúgy figyelnek rá, mint ahogyan a franciák is számon tartják az afrikai irodalmat, amely Svájcig még elér, de Magyarországra már nem. Ami a német könyvpiacon érdeklődést kelt, és számottevőnek ítéltetik, az továbbcsoroghat más könyvpiacokra is. Ha egy nagy német könyvkiadó egy magyar íróval szerződést köt, akkor arra a többiek is odafigyelnek. A könyvkiadás egy kis szakma, gyorsan terjednek a hírek. Angliáig és Franciaországig még csak elérnek, de Amerikáig már kevés magyar könyv jut el. Ami a példányszámokat és az érdeklődést illeti, Amerikában legalább olyan sikerem volt, mint Európában, csak a híre nem jutott haza.



– Érdekes, hogy a regényben milyen szakmai hozzáértéssel beszél építészeti kérdésekről vagy az éneklés művészetéről... 

– Sok szakmai anyagot tanulmányoztam át ahhoz, hogy létrejöjjenek ezek a szövegek. Rengeteget dolgoztam Elisabeth Schwartzkopf mesteriskolájának videófelvételeiből. Számos szó szerinti citátum szerepel a regényben tőle. A művészeti tevékenységek lényegüket tekintve nem különböznek egymástól. Amit az éneklésről írok, az számomra egyfajta ars poetica, mert mindezek elmondhatók az írásról is. Az énekesek azzal küzdenek, hogy a hangjuk a helyén legyen, megfeleljen a partitúrának; a hangnak legyen egy sajátos, szubjektív és a szerepnek megfelelő állaga, és abban fizikailag és pszichológiai szempontból is hiteles legyen. Ugyanezt kell egy mondattal is tennem. Sok aspektusból kell megnéznem: az anyanyelv grammatikája mennyit bír el, mit lehet vele csinálni, mennyit birtoklok a szókincsből, mi az, ami már modorosságnak tűnik, vagy túl van azon, amit használhatok. Ezek érdekes törvények. Mint írónak az én dolgom nem más: olyan szintre jussak el az énben, ami nem az én énem, hanem egy kollektív szint. Egy olyan szintre, ami a külső formáimtól – férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya vagyok – függetlenül azonos.


– Sokan az író műhelytitkaira is kíváncsiak...

– Amikor még Kisorosziban béreltem egy parasztházban egy tisztaszobát, a háziasszonyom, egy idős parasztasszony azoknak, akikkel jóban volt, megengedte, hogy belessenek a szobámba, amikor dolgozom vagy nem vagyok otthon. A külvilág számára majdnem követhetetlen, hogy mit csinál egy író. Ez az asszony úgy fordította le magának: „akkor maga csak úgy veszi ki a fejibül”. Gombosszegen egy másik idős parasztasszony azt kérdezte: hol vannak a gépeim. Megmutattam neki az írógépemet, és nem értettem, hogy mit nem ért. Amikor rájöttem, hogy a nyomdagépeket keresi, elmagyaráztam neki a könyvkiadás folyamatát. Erre megkérdezte: jó, de ha a nyomda nyomja a könyvet, és a könyvkereskedő adja el, akkor hogy kapok érte pénzt. Számára a könyvnek csak mint tárgynak létezett értéke. 




Kézírástól a számítógépig

Nádas Péter regényei szövegrészleteit sokszor leírja kézzel, utána legépeli írógéppel, majd elteszi másnapra, akkor kijavítja és továbbírja. – A Párhuzamos történeteket egyáltalán nem írtam le komputerrel. A számítógép monitora egy kép, képnézés közben pedig az ember nem tud gondolkodni, mert a kép az agytörzsön van, a gondolkodás pedig a jobb és a bal féltekét veszi igénybe. Ezért rosszak a komputerrel készült szövegek. Meggyőződésem, hogy szépirodalmat nem lehet számítógéppel írni, mert nagyon becsapós: rögtön késznek tűnik rajta a szöveg. A német lektorom meg is tudja állapítani, melyik szöveget írták számítógéppel. A legépelt, már csak kevés javítást tartalmazó gépiratomat az Esterházy-irodalomból is ismert Gárdonyi Gizellának adtam, aki számítógépbe írta. A regény csak a végső formáját kapta meg a komputeren, szerkesztésre, javításra ugyanis valóban zseniális.








Nem a jéghegy csúcsa érdekli

„Nádas szenvedélyes érdeklődésének a középpontjában az érzékiség és a kultúra konfliktusos viszonya áll, az ember mint természeti tényként megalapozott társadalmi lény. A személyiségnek azok az alapjai, ahol már nem beszélhetünk individualitásról. A hősei fölismerik ezeket az alapokat, és birkóznak ezzel a fölismeréssel. A jéghegy túlnyomó része a felszín alatt lebeg, és ez az, amire Nádas valójában kíváncsi. Sötét és hideg vizekbe ereszkedve, lassú mozdulatokkal ússza körbe. Az a gyanúm, hogy a jéghegy csúcsa nem érdekli. Hidegen hagyja.”

(Keresztesi József – Magyar Narancs)

                                                                  



Hamlet rogyásig

– A 70-es évek végén, 80-as évek elején, vagyis a nagy európai színházi átalakulás végén volt bennem egy olyan elképzelés, hogy színházi szövegek írására alkalmas vagyok. Valójában nem voltam az. Valószínűleg ennek az lett volna a belső feltétele, hogy egy színház vagy rendező megragad. Ha a szerző otthon ül, és királydrámákat ír, az nem színház, hanem műkedvelő elfoglaltság. A színháznak aktuális viszonyban kell lennie azzal az emberi állapottal és állaggal, ami abban a pillanatban, azon a helyen van. Ha erre nem tud reagálni, akkor az egészet megette a fene. Akkor halott anyagot, Csárdáskirálynőt és Hamletet játszik rogyásig. A magyar színházak a szórakoztatóipar részei lettek, a közönség olcsó szórakoztatására törekednek. Engem halálosan untatnak. 





Pályakép dióhéjban

Nádas Péter 1942-ben Budapesten született. Tizenhat évesen árva maradt, 1958-ban fényképész szakmunkástanuló lett. 1961-től fotóriporterként, majd újságíróként dolgozott. Első kötete, A Biblia 1967-ben jelent meg, két év múlva szabadúszó lett. Drámaíróként is sikert aratott. 1981-ben ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben dolgozott, azóta is ezernyi szállal kötődik a német fővároshoz. 1984 óta egy Zala megyei kis faluban, Gombosszegen él. 1986-ban jelent meg az Emlékiratok könyve című regénye, amellyel elnyerte az Év Könyve-jutalmat. Számos rangos hazai és külföldi irodalmi elismerést kapott, többek között 1992-ben Kossuth-díjat, 1995-ben a lipcsei könyvvásár nagydíját, 2003-ban a Franz Kafka-díjat, 2006-ban a Márai Sándor-díjat. 2005-ben látott napvilágot 1500 oldalas nagyregénye, a Párhuzamos történetek.


.
Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu