– Milyen családi és iskolai indíttatás állt pályaválasztása hátterében?

– Édesapámnak nagy könyvtára volt, amely folyamatosan zsugorodott, mert 1949-től 1954-ig elvitték őt az „elvtársak”, és amikor szabadult, gyakran kerültünk olyan anyagi helyzetbe, hogy könyveket is el kellett adnunk. Ennek ellenére meghatározó volt, hogy gyerekkoromban könyvek vettek otthon körül, másrészt nagybátyám is – aki a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen teológusként végzett, majd ösztön­díjasként Rómában, a Bibliakutató Intézetben doktorált – példát mutatott arra a csa­ládban, hogy humán értelmiségi pályára is lehet lépni. Ugyanilyen meghatározó volt az V. kerületi Eötvös József Gimnázium hatása. Ez a kiváló intézmény Pest legrégebbi magyar nyelvű reáliskolája, majd gimnáziuma volt. Eötvös József az 1850-es években vezette be benne a korábbi német oktatási nyelv helyett a magyart, talán ezért is vette fel az ő nevét az 1920-as években a gimnázium, amely az én időmben is kiváló intéz­mény volt, s amennyire tudom, az ELTE egyik gyakorló gimnáziumaként ma is az. Az Eötvösben tanított néhány olyan tanár, aki hallatlan nagy befolyást gyakorolt rám. Első helyen Kubinyi Lászlót említeném, aki nagyszerű nyelvész volt. Az ’56-os forra­dalom után politikai okokból távolították el az egyetemről, a legkülönbözőbb gimná­ziumokban tanított, végül az Eötvösben kapott katedrát. Később, amikor enyhült a helyzet, vissza tudott térni az MTA Nyelvtudományi Intézetébe, amelynek munkatár­saként 1973-ban, fiatalon halt meg. Kis túlzással azt mondhatnám, a világ minden nyelvén tudott. A finnugor nyelvekhez ugyanúgy értett, mint a germanisztikához. A gimnáziumban két szakkört is vezetett, germanisztikából a gót nyelvű bibliafordításo­kat tanultuk, majd végig olvastatta velünk németül a Faustot, közben pedig kommen­tálta. Magyartanárként is elbűvölő volt, egyáltalán nem használta a tankönyveket. Egyik félévben végig Madách Tragédiájáról beszélt, a másikban pedig Aranyról, József Attiláról és Kosztolányiról sokkal részletesebben, mint a tanterv megkívánta. A finn­ugor szakkörébe is eljártam, ahol Kálmán Béla vogul szöveggyűjteményét olvastuk vé­gig. Emberileg is közel álltam hozzá, érettségi után is évekig tartottuk a kapcsolatot. A másik meghatározó pedagógus latintanárunk, Bánhegyi György, az egykori Eötvös kollégista és Moravcsik-tanítvány volt, aki a Fasori Evangélikus Gimnázium államosí­tása után latin-görög szakos létére a természettudományi karon is diplomát szerzett, és az ország egyik legjobb kémiatanára lett. Az Eötvös gimnáziumban is kémiaszakkört vezetett. Ezek a foglalkozások tulajdonképpen tudományfilozófiai órák voltak, ahol többet lehetett megtudni a modern atomelmélet kezdeteiről, mint az egyetemen. Bán­hegyi Györggyel is jó barátságba keveredtem, sokáig tartottam vele a kapcsolatot. Ma­tematikából az egész osztályunk olyan rosszul állt, hogy a szüleink attól rettegtek, va­lamennyien megbukunk az érettségin. Negyedikben szerencsére megkaptuk tanárnak a fiatal Kiefer Ferencet, aki a matematika–fizika szakkal párhuzamosan a német–francia szakot is elvégezte az egyetemen, és a tanítás mellett az MTA Számítástechnikai Kuta­tóintézetében is dolgozott. (Ma a Nyelvtudományi Intézet igazgatója.) Néhány diákját – engem is – bevonta az akkor készülő első magyar bibliográfia munkálataiba, amit ő szerkesztett a számítógépes nyelvészetről. Miközben a cédulákat rendezgettük,
a klas­szikus zenéről beszélt nekünk, és megengedte, hogy hallatlanul gazdag lemeztárát is használjuk. Felkeltette az érdeklődésünket a matematika és a számítástechnika iránt, és a maga szelíd módszereivel elérte, hogy valamennyien gond nélkül leérettségiztünk matematikából. Osztályfőnökünk, Szécsi Gáspár földrajz-történelem szakos volt, de érdekelte a klasszika-filológia is, ezért időnként bejárt Kerényi Károly előadásaira. Az Eötvös gimnázium régi tanárnemzedéke inspiráló légkört tudott teremteni. Amikor 1959 és 1963 között gimnazista voltam, még megvolt az Eötvösnek a hatalmas, régi könyvtára is, amelyben megtalálható volt a klasszika-filológiai német könyvsorozat, a Handbuch is, valamint ott sorakoztak a polcokon a régi magyar klasszikusok, az Ale­xander-féle filozófiai írók tára és a régi tudományos folyóiratok. Gimnazistaként ol­vastam Hume-ot, Schopenhauert, Nietzschét és a többieket. Később ezeket a nívós gimnáziumi könyvtárakat botor módon felszámolták, azokat a könyveket, amelyek nem kellettek közvetlenül a leszűkített tananyaghoz, kidobták, elvitték a MÉH-be. A gimnáziumi könyvtárunk vezetője a nemrégiben elhunyt Jobbágy Károly költő volt, aki egyúttal a diáklapot is szerkesztette. Abban az időben tanították a politechnika nevű őrültséget. Egy évig mezőgazdasággal foglalkoztunk, az Alagi Állami Gazdaság Vecsésen és Alagon lévő birtokain kellett kukoricát törnünk, répát egyelnünk vagy épp a borjak születésénél segédkeznünk, egyszer még egy óriási repülőbombát is talál­tunk a nagy gazban. A másik osztály a Kossuth Nyomdába járt tipográfiát tanulni, így profi színvonalon állították elő a diáklapunkat.

– Aki érvényesülni szeretett volna, 1963-ban valószínűleg messze elkerülte a bölcsészkar görög–latin szakát. Ön miért épp ezt a szakpárt választotta, és szülei hogyan fogadták a to­vábbtanulással kapcsolatos elképzeléseit?

– Sokáig nem tudták, hogy pontosan mit forgatok a fejemben. A nyelvek és a régi kultúrák mellett legalább annyira érdekelt a földrajz is. Elekes tanár úr – aki ugyan olasz szakos volt – barlangász és sziklamászó szakkört szervezett a gimnáziumban, és többször elvitt bennünket izgalmas országjáró kirándulásokra. Ennek hatására geodé­ziai szakkönyveket kezdtem olvasni, beléptem a Magyar Földrajzi Társaság diáktago­zatába, előadásokra jártam, térképeket, kőzeteket gyűjtöttem, túráztam. Amikor az Eötvös gimnázium egykori legendás tanárának, Preysz Móricnak a híres kőzetgyűjte­ményét is felszámolták, Szécsi tanár úr megengedte, hogy földrajz szertárosként a kő­zeteket hazavigyem. Az utolsó pillanatig biztos volt, hogy földrajz szakra jelentkezem, harmadikban meg is nyertem egy földrajzversenyt. Végigtanulmányoztam a magyar­országi völgyzáró gátak topográfiáját, többek között a bősi vízerőmű előzményének számító elképzeléseket is. A díjnyertes dolgozatomat nagybátyám eljuttatta az egyetem természettudományi karára, a regionális földrajzi tanszék vezetőjéhez, Koch Ferenc professzorhoz, aki miután elolvasta, behívatott. Azt mondta, látja, hogy érdekel a téma, ezért felvételi vizsga nélkül felvesz engem egyszakosként földrajz szakra. Ez megnyugtatott, hiszen biztosítva láttam a továbbtanulásomat. Az utolsó pillanatban azonban elbizonytalanodtam, az osztálytársaim és tanáraim legnagyobb megdöbbené­sére azt kezdtem kérdezgetni, lehetne-e japán–filozófia szakra jelentkezni.

– Afféle tudós csodagyereknek tarthatták...

– Vagy valamilyen különleges állatfajnak. Az iskolaújságban – amelynek egy ideig szerkesztője voltam – egy karikatúrát is közöltek rólam: nagy szemüvegben, csoda­bogárként ábrázoltak, amint egy befőttesüvegben kuksolok, amit a szerkesztőség egyetlen leány tagja épp egy tollseprűvel porol le...

– Mi lett a japán–filozófia szakkal?

– Az nem létezett. A nagybátyám egyébként is felvilágosított, hogy filozófia címén marxizmust tanítanak az egyetemen. Erről hallani sem akartam, végül mégis úgy dön­töttem, hogy a bölcsészkarra jelentkezem. Ebből családi perpatvar keletkezett, apám azt mondta, nem vagyok normális, abból nem lehet megélni.

– Édesapja mivel foglalkozott?

– Mérnök volt. Nekem is vett logarlécet és műszaki szakkönyveket, de nem sike­rült az érdeklődésemet ebbe az irányba terelnie. Végül anyám kérlelésére nagybátyám, mint a családunk legnagyobb tekintélyű tagja, áldását adta a döntésemre, így elcsitult a vihar. Latin–magyar szakra jelentkeztem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ké­sőbb a csak B-szakként felvehető görögöt fogom választani. Eleinte olyan elképzelésem is volt, hogy majd szerzetesnek megyek, úgy gondoltam, akkor egész nap olvashatnék és írhatnék, nem kellene olyan fárasztó dolgokkal foglalkoznom, mint a nők és a pénz­kereset. Felvettem a finnugor szakot is, így az első évben négy szakos voltam. A ma­gyar szakban mélységesen csalódtam, annak ellenére, hogy imádtam a magyar irodal­mat. Tolnai Gábor professzor úr rettenetes órákat tartott a régi magyar irodalomról. Akkor még nem létezett a „spenót”, ezért Klaniczay Tibor jegyzetét támasztotta oda a táskájához, és azt olvasta fel előadás helyett. Olvasni én is tudtam, ezért elhatároztam, hogy otthagyom a magyar szakot, mert ha valami így kezdődik, később sem lehet sok jóra számítani. Arra gondoltam, átmehetnék olasz szakra. Imádtam Itáliát, nagy­bátyámtól és művészettörténész keresztanyámtól, Néray Miklósnétól – Néray Kata­linnak, a Ludwig Múzeum igazgatójának édesanyjától – sokat hallottam Rómáról, ahol a két világháború között mindketten ösztöndíjasok voltak. Dantét is imádtam, a házi­könyv­tárunkban megtalált Isteni színjátékot már azelőtt elolvastam és megszerettem, mielőtt pontosan megérthettem volna. Kardos Tibor azonban kereken megmondta: nem vesz át. A művészettörténettel is próbálkoztam, de Zádor Anna elmagyarázta, hogy kedvel ugyan, de nem vehet át, mert ezen a szakon mindig csak annyi hallgatót képezhetnek, amennyit el is tudnak helyezni. Végül az döntötte el a dolgot, hogy
a menzán elmeséltem az egy évfolyammal felettem járó arab–latin szakos Maróth Mik­lósnak: szeretnék írni egy lexikont a nem létező mitológiai állatokról. Fogalmam sem volt arról, hogy Borges már írt ilyet. Miklós rám nézett, és azt mondta: „Te teljesen hülye vagy, méltó arra, hogy perzsa szakos legyél. Menj el Bodrogligeti tanár úrhoz, aki most szervezi a perzsa szakot!” El is mentem, és azt a szigorú választ kaptam, hogy majd a következő tanév kezdetén, szeptemberben meglátjuk. A nyáron becsülettel el­olvastam az összes, fordításban fellelhető perzsa irodalmat. Másodév kezdetén felvehet­tem az iranisztikát, így már öt szakos voltam, ezért kértem a dékáni hivataltól, hadd adjam le a magyart. Háromszor visszautasítottak, végül a nagybátyám, aki jóban volt a dékánnal, Sinkovics István történésszel, elintézte, hogy megszabadulhassak a magyar szaktól, és a finnugortól is, amit a magyarral együtt le kellett adnom. A dékáni hivatal vezetője őrjöngve közölte: majd ő gondoskodik arról, hogy ne kapjak állást, és akkor mehetek tornatanárnak Tiszafüredre.

– Kik voltak az egyetemen a legmeghatározóbb tanárai?

– Hahn Istvánnál szerettem volna szakdolgozatot írni Jézus példabeszédeiből, de azután némi rábeszélésre mégis inkább iranisztikát, azon belül is egy meglehetősen speciális témát választottam Telegdi Zsigmondnál: egy 11. századi Korán-kommentá­tor polihisztor, Zamakhsarí Muqaddimat al-adab című munkájának, vagyis az első arab–perzsa szótárnak a lexikográfiai elemzését. A Muqaddimat al-adab legrégebbi kéz­irata sokáig a budai basa könyvtárában volt, majd a bolognai Marsigli-gyűjteménybe került. Onnan sikerült az Akadémiai Könyvtár segítségével mikrofilmen meghozat­nom, és összevetettem a többi kiadással. A szakdolgozatom így voltaképpen textoló­giai tanulmány volt a Muqaddimat al-adab szövegtörténetéről. A tanáraim közül ma is szívesen emlékszem Voigt Vilmosra, aki egészen fiatal tanárként – mindössze öt évvel idősebb nálam – folklóresztétika címmel meghirdetett stúdiumán bevezetést az eszté­tikába és szemiotikát tanított. A modern irodalomelméleti módszerek akkoriban még teljesen ki voltak tiltva az egyetemről, ő így csempészte be mégis. Rengeteget tanultam tőle. Mint latinos, görögös és iranista a legkülönfélébb tárgyakat tanultam Harmatta János tanár úrtól: nemcsak görög és latin nyelvtörténetet, hanem például parthus nyelvet is, amikor óiráni szövegeket olvastunk.

– Nyelvismeretéről legendák keringenek, számolta már, összesen hány nyelven olvasott eddig?

– Már dán szövegekkel is kínoztam magam, mert volt egy dán szakkönyv, amire szükségem volt egy tanulmányhoz. Az orientalista életformához elengedhetetlen, hogy rengeteg nyelv alapjaival megismerkedjünk, például a beludzsival, az afgánnal, az oszéttal. Az oroszt, az angolt, a franciát, a németet és az olaszt afféle segédanyagként meg kellett tanulni, de a spanyolt és a portugált is legalább olyan szinten, hogy a szak­irodalommal megbirkózzon az ember. Csehül is tanultam, mert Rypka kitűnő iráni irodalomtörténete akkoriban még nem volt meg németül. Ehhez a pepecselő klasszika-filológiai, orientalisztikai munkához mindez hozzátartozik. Az életem nagy része itt, az Irodalomtudományi Intézetben zajlott. Már első éves egyetemi hallgatóként szak­kollégista voltam, de budapestiként nem költözhettem be az itt működő Eötvös Kol­légiumba. Ennek ellenére gyakorlatilag itt laktam, általában este 10 órakor dobtak ki, amikor bezárt a könyvtár; a tanszéken viszont a görög szakosoknak saját fiókjuk volt, ami nagy kiváltságnak számított. Az egyetemen heti ötvenkét órám volt, nyaranta pe­dig nagybátyámnak köszönhetően érdekes munkát végezhettem: azokban az években katalogizálták a Központi Teológiai Könyvtár régi anyagát, s a munkálatokba én is bekapcsolódhattam, így a nagyszombati egyetem Budára költöztetése után odakerült 17–18. századi könyveket lapozgathattam. Hallatlanul sok érdekes régi magyar iro­dalmi anyag is volt bennük.

– Az egyetem helyett ott szeretett bele a régi magyar irodalomba?

– Igen, az elhagyott régi magyar irodalom valóban visszalopta a szívembe magát. Találtam a 17. század eleji teológiai nyomtatványokban ismeretlen magyar nyelvű ajánlóverseket, amelyek közül később több be is került a Régi magyar költők tárába. Egy jezsuita verseskötetet is találtam, amit egy olyan csehországi szerzetes írt, aki Rá­kóczi tanára volt, és a kötetét is a fejedelemnek ajánlotta. Ez annyira megragadott, hogy elhatároztam, Trencsényi-Waldapfel Imre tanár úr klasszika-filológiai diákköri pályázatára feldolgozom ezt az Amores Mariani című kötetet. Egy rejtélyes betegség majdnem megakadályozott ebben: bekerültem a Péterffy Sándor utcai kórházba, mert nem tudták kideríteni az orvosok, mitől van erős bágyadtsággal járó tartós hőemelke­désem. A kórházi vizsgálatok során sem tudták megállapítani. Lassan elmúlt magától. A kórházba is magammal vittem a latin nyelvű kötetecskét, ott is dolgoztam a pálya­munkámon, ami végül elnyerte Trencsényi-Waldapfel tetszését.

– Az egyetem után hogy indult a pályája?

– Végzősként mindenkinek alá kellett volna írnia egy papírt arról, hogy a diploma után tanítást vállal. Erre nem voltam hajlandó, a latin-görög-perzsa szakkal minden­képp kutató szerettem volna lenni. Az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztősége hirde­tett egy állást, amire jelentkeztem. Rubin Péter fogadott, és arra kért, írjak a Kislexi­konról valami blikkfangos szöveget német nyelven, amit reklámként lehet használni. Akar olyan könyvet olvasni, amelyben a sok hasznos tudnivalóval együtt megtalálja azt a receptet is, amellyel meg tudja mérgezni vagyonos nagynénikéjét? – így szólt a reklámszlogenem, amit ma talán már el is fogadnának, akkoriban azonban más stílusú volt még a marketing, nem voltak vevők a humoromra. Rubin szomorúan rám nézett és megkérdezte: akkor is értesítsenek-e, ha nem vesznek fel. Értesítettek.

– Hogyan került az MTA Irodalomtudományi Intézetébe?

– Mayer Erika tanárnőm, akit nagyon szerettem, szólt, hogy a férjétől, Pirnát An­taltól, az intézet munkatársától hallotta, kiírtak náluk egy pályázatot nekem való gya­kornoki állásra. Latinost kerestek, ezért jelentkeztem. Először Sipos István, az intézet párttitkára – aki később Bulgáriába ment tanítani – hívatott be elbeszélgetésre. Utána Szabolcsi Miklós is meghallgatott, aki azt kérdezte, kik voltak a legkedvesebb taná­raim. Azt válaszoltam, a legkedvesebb Kerényi Károly lett volna, de őt eltávolították az egyetemről. Ez a szöveg nem tetszett neki, azt mondta, ha fel is vesznek, nem fogok én az intézetben perzsa irodalommal foglalkozni. Sőtér István is meghallgatott, vele a Benda-féle jakobinus szöveggyűjteményről beszélgettem, amit szerencsére nem sokkal korábban olvastam. Az elbeszélgetések után hosszú csönd következett, majd augusztus végén kaptam meg az értesítést arról, hogy felvettek az intézetbe gyakornoknak. Ti­zenhárom jelentkező közül hármunkat vettek fel. Veres Andrást, aki ma is kollégám itt, és Dienes Lászlót, akinek az édesapja a Tanácsköztársaság idején könyvtárügyi népbiztos volt, később Romániába emigrált, ahol megalapította a Korunkat. Végül a Szovjetunióban kötött ki, ahol elvette a bolsevik párt egyik alapító tagjának a leá­nyát. Szabó Ervin tanítványa volt, érdekes figura, mint a fiától megtudtam, sokáig az anar­choszindikalizmus lappangott benne, majd öreg korára buddhista lett. Dienes Laci gyűlölte a politikát, ezért amikor az édesapja párttörténeti érdemeire való hivatkozás­sal rá akarták venni, hogy lépjen be a pártba, inkább disszidált. Ma egy kiváló szlavista tanszéket vezet az Egyesült Államokban. Azóta sem találkoztunk.

– Milyen feladatokkal bízták meg az Irodalomtudományi Intézet gyakornokaként?

– Akkoriban először minden gyakornokot bedobtak az alapmunkálatokba, a bib­lio­gráfiába és a textológiába. Ez hallatlanul hasznos volt. Akkoriban készült a Magyar irodalomtörténeti bibliográfia, amelynek két szerkesztője, Varga Kálmán és V. Kovács Sándor lettek az első főnökeim. A megoldatlan cédulákat bízták rám. Nem kitolásból, egyszerűen kíváncsiak voltak rá, mit tudok.

– Nyomozómunka volt?

– Igen, elsősorban az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában 19. századi erdé­lyi szász folyóiratokat kellett átnéznem. Hetente kellett leadnom az elvégzett munkát. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor találtam egy rövid cikket ami, arról szólt, hogy amikor Báthory István lengyel királyként az oroszok ellen Plock bevételé­nél nagy sikert ért el, Erdélyben is óriási ünnepséget rendeztek, amelynek keretében még a várostromot is eljátszották. Később az intézetben a 18. századi osztályra kerül­tem Szauder Józsefhez és Tarnai Andorhoz, akiktől rengeteget tanultam, és akik pót­mestereim lettek. Végül a 19. századi osztályon kötöttem ki, amelyet Lukácsy Sándor vezetett (nemrég hunyt el), aki atyai barátom és mesterem lett. Az 1970-es évek elején írtam első tanulmányomat a magyarországi jezsuita eposzról, ami az Irodalom és fel­világosodás című kötetben jelent meg. Kenéz Győző végignézte az Országos Levéltár cenzúrai aktáit, és az ő cédulái alapján írtam meg Faludi Ferenc cenzori tevékenységére vonatkozó tanulmányomat és más hasonlókat. Közben Dienes Laci személyében újra elcsábított az ördög. Tőle tudtam meg, hogy Németh G. Béla Arany-szemináriumot szervez az intézetben. Mivel nem ismertem, gyorsan elolvastam néhány könyvét. Lát­tam, hogy egy abszolút kiváló mester lehet, és általa a hátsó ajtón visszalopakodhatnék a magyar irodalomba. Hallatlanul izgalmas volt ez a szeminárium, többek között Szegedy-Maszák Mihállyal, Veres Andrással, Zemplényi Ferivel és Korompay Jancsival együtt vettem részt rajta. Aranyt mindig nagyon szerettem, a Ráth Mór-féle arany-vö­rös színű, préselt selyembe kötött „Arany-összes” kötetei mind meg voltak otthon apám könyvtárában. Gyerekkoromban valamennyit végigolvastam, még az Ariszto­phanész- és Shakespeare-fordításokat is. Ez a szeminárium azért is csodálatos iskola volt számunkra, mert a legkülönbözőbb műveltségi területeket hoztuk magunkkal. Szegedy-Maszák anglista és modern komparatista szemlélete merőben más volt, mint Korompay Jancsi franciás műveltsége vagy Veres András filozófiai hozzáállása. Beval­lom, eleinte sokat szorongtam is amiatt – egyébként is ilyen típus vagyok –, hogy megállom-e a helyem ebben a csapatban. Végül kiderült, a klasszika-filológia sem rossz előiskola, és annak ellenére, hogy nem végeztem magyar szakot, megálltam a helyem. Amit el kellett olvasni Aranyhoz és a korszakhoz, azt természetesen óriáskígyó gya­nánt betermeltem. Németh G. Béla hallatlan bölcsességgel és tanári zsenialitással ve­zette a vitákat, és dobta be a feldolgozandó témákat. Hetente egyszer volt szeminá­rium, elkezdtük ebéd után, és sokszor estig tartott. Amikor jó idő volt, gyakran a pe­ripatetikus módszert választottuk: felmentünk a Gellért-hegyre és séta közben vitat­koztunk egymással. Géza irgalmatlanul megdolgoztatott bennünket, ötször-hatszor át­íratta a dolgozatainkat, mielőtt kötetbe szerkesztette volna őket. A legapróbb sti­liszti­kai vagy módszertani hanyagságot, felületességet, adatbeli tévedést sem tűrte. Igazi posztgraduális iskola volt, ezért Németh G. Bélát is az egyetemi tanáraimhoz szoktam sorolni.

– Hogyan került kapcsolatba a szegedi egyetemmel?

– 1968-tól dolgoztam az Irodalomtudományi Intézetben, sokáig nem is reméltem, hogy politikailag gyanús személyként valaha is taníthatok. Időközben létszámcsök­kentések is voltak az intézetben, és igyekeztek azokat lapátra tenni, akiktől – úgy lát­ták – jobb megszabadulni.

– Politizált?

– 1968-ban ismerkedtem meg az intézetben Bojtár Endrével, aki bevont engem is az Eszmélet című, akkor Horgas Béla szerkesztésében készülő lapba. Nádas Péterről ír­tam egy cikket, ami az Eszméletet betiltása után évekig nem jelenhetett meg. Bojtár Endre jóvoltából kapcsolatba kerültem az ellenzéki írókkal, művészekkel. Részt vet­tem néhány erős rendőrségi megfigyelés mellett lezajlott tanácskozáson, amelyeken az a kiúttalanság próbált valahogyan megfogalmazódni és valamilyen irányba elindulni, ami az Eszmélet betiltása után alakult ki. Akkoriban ismertem meg Kenedi Jánost, aki a Profilt szerkesztette. Ebben a tekintetben legfőbb mesterem feltétlenül Mészöly Mik­lós volt, aki atyamesterként lebegett az egész kör felett, és akivel jó barátságba is kerül­tem. Nemrégiben bekövetkezett halála rettenetesen megrázott, mert nagyon szeret­tem. Tudták rólam, hogy kikkel szűröm össze a levet. Ez a társaság nem volt különö­sebben szemérmes politikailag, még ha nem is kerülhettek a gondolatok nyilvános­ságra, mindenki tudta, miről van szó. Az intézetben szerveztem egy ifjúsági klubot, amit 1972-ben közvetlenül a pártközpont tiltott be, mert Eörsi Istvánt is meghívtam. Azért reagáltak erre különösen érzékenyen, mert addigra már megjelent a korcsulai nyilatkozat, amit ő is aláírt. Szerb Jánost – aki később öngyilkos lett – alig tudtam le­beszélni, hogy felolvassa a gdański versét. Akkora botrány lett volna, hogy talán még az intézetet is feloszlatták volna. Cseh Tamás első fellépését is én szerveztem a klub­ban, ahol természetesen mindenki pontosan értette, hogy miről szólnak a dalai. Szili Jóska, az intézet bölcs, sőt zseniális párttitkára sokáig az ifjúsági klubra hivatkozva tudta elérni, hogy a mienk maradjon az egyetlen akadémiai intézet, ahol nem működik KISZ-szervezet. Az intézetben ismerkedtem meg a két ’56-ossal, Lukácsy Sándorral és Vásárhelyi Miklóssal is, akik ugyancsak a bizalmukba fogadtak, és összehoztak az ak­kor még egységes ellenzék több irányzatával. Kulin Ferenc az egyetem óta jó barátom volt, ezért sokat írtam a Mozgó Világba – a betiltás évében már kolumnista voltam –, és agitáltam másokat is. Egyszerre kezdtem tanítani a szegedi egyetemen és az Eötvös Kollégiumban. A szegedi meghívásom kezdeményezője Hajdú Péter volt, aki Lukácsy­nak volt évfolyamtársa és jó barátja még az Eötvös Kollégiumban. Horváth Károly ja­vaslatára sikerült elérnie, hogy Lukácsyval ketten lemenjünk Szegedre tanítani. A re­formkort kezdtem oktatni, amit öt éven át csináltam, egészen addig, amíg Szajbély Mihálynak át nem adhattam ez a munkát. Az Eötvös Kollégiumi tanítást Bende Júliá­nak köszönhettem. Akkoriban, ha legalább tíz diák kérte, hogy valaki tanítsa őket, akkor az illetőt meghívták oktatónak. Júlia összegyűjtött tíz diákot, akik engem sze­rettek volna, így én meghívást kaptam, és 20. századi magyar irodalmat tanítottam. Sok kedves tanítványom volt, köztük Kőszeghy Péter és György Péter, akik Szegedről jöttek fel. Az Eötvös Kollégiumban is előfordult, hogy megjelent a rendőrség. Például amikor meghívtam Grendel Lajost, betiltották az órát, ezért átmentünk író és festő­művész barátom, Lábass Endre közeli műteremlakásába, és ott beszélgettünk. Eljött hozzánk Mészöly Miklós is, aki azután szoros kapcsolatot alakított ki a kollégiummal. Egyszer a minisztériumból is kijöttek, behívattak az igazgatóhoz és megkérdezték, mi­ért pont olyan írókat hívok meg, mint Mándy és Mészöly, és sohasem olyanokat, aki­ket hivatalos elismerésekben is részesítenek. Erre azt válaszoltam, azokat úgyis tanítják az egyetemen, ezért inkább olyanokat választok, akikkel másként nem találkoznának a hallgatók. Járt nálunk később többek között Nádas Péter és Esterházy Péter is. A be­szélgetések egy részéről hangfelvétel is készült, ezeket ma a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban őrzik. Biztosan érdekes lenne feldolgozni őket.

– Szegeden zökkenőmentesebb volt az oktatás?

– Nem egészen. 1977-ben nyomást gyakoroltak a szegedi egyetemre, Szabolcsi Mik­lós személyesen utazott el Szegedre és követelte Keserű Bálinttól, hogy az ilyen kút­mérgező elemeket, mint Lukácsy és én, távolítsa el az egyetemről, vagy vegye át az in­tézettől, mert ő boldogan megszabadulna tőlünk. Keserű tanár úr kénytelen volt lesze­reltetni a névtáblánkat az egyetemen, és látszólag el is tűntem Szegedről egy időre. Azonban már ősszel valamilyen helytörténeti pénzen visszaszivárogtam, óperzsát és középperzsát tanítottam az altaisztika tanszéken, majd Berzsenyit annak a csoportnak, amelyben többek között Zalán Tibor és Csapody Miklós is hallgatóm volt. Amikor Vajda György Mihály megalapította a komparatisztikai tanszéket, átvett, és így újra feltűnhettem legálisan is Szegeden.

– Mindezek fényében nyilvánvaló, hogy a szabadság eljöveteleként élhette meg a rend­szerváltás éveit...

– 1989 számomra egy feledhetetlen év volt. Egész esztendőben írtam – mindent és mindenhova. Elképesztő mennyiségben termeltem a kéziratokat minden újonnan ala­kult folyóirat számára. Mindez 1990-ben is folytatódott, csak kicsit kisebb intenzitás­sal. Bekerültem a Magyar Napló szerkesztőségébe, 1988-tól már a Vigília szerkesztősé­gének is tagja voltam. Boldogan írtam nemcsak tanulmányokat, hanem azokat a novel­lákat is, amelyek később a Hosszúlépés című kötetemben jelentek meg, amit még 1990 szeptemberében rendeztem össze és adtam be a Szépirodalmi Könyvkiadónak. A Hos­szú­lépés eredetileg ikerkönyvnek készült, amelynek nagyobbik felét Lábass Endre írta volna. Valódi kocsmatúra-kalauz lett volna, sajnos ebben a formában nem jelent meg, mert a kiadó időközben megszűnt. Endre végül Rövidlépés címmel közreadta az ere­deti terv csontvázát.

– Úgy tudom, a könyvterveivel sokáig nem volt szerencséje...

– 1979-ben Mészöly Miklóssal, Lukácsy Sándorral és Fogarassy Miklóssal együtt szerkesztettük a Magyar Tallózó címmel elindított sorozatot, amit aztán Kardos elv­társ, a Magvető igazgatója a nevünk nélkül jelentetett meg. Kardos akkoriban a „né­gyek bandájának” nevezett bennünket az ÉS-ben, mire mi ügyvédhez fordultunk, aki azt tanácsolta: mivel teljesen igazunk van, biztosan elveszítenénk a pert, ezért nem ér­demes rá időt és energiát pocsékolni. Egyébként ötszáz kötetes sorozattervet adtunk be a Magyar Tallózóról a Magvetőnek. Nemrégiben újra szóba hozta valaki, hogy ér­demes lenne megcsinálni. Az első tanulmánykötetemnek is hasonló lett a sorsa. 1979-ben Eretnekek és próféták címmel egy vastag tanulmánykötetet adtam le a Magvető­nek, ahol meg is szerkesztették, már szerepeltem is a következő évi tervben, ám várat­lanul felbontották a szerződésemet, és visszaadták a kötetet. Erre Sőtér István elküldte Illés Endrének a Szépirodalmi Kiadóba. Onnan hosszú várakozás után kaptam egy le­dorongoló levelet, amelyben azt írták: lényegtelen dolgokkal foglalkozom, hihetetle­nül sok lábjegyzet van a tanulmányaimban, amelyek azt a látszatot akarják kelteni, hogy a felsorolt óriási mennyiségű szakirodalmat mind elolvastam eredeti nyelven. Ez nem lehetséges, ezért amit csinálok, az csak bűvészmutatvány, olyan filosz vagyok, aki nem bontja le a felépített palota előtti állványzatot. Kiemelték, hogy egyetlen kivétel van: a Faludi Ferencről írt tanulmányom, amely jó torzképet fest arról a cenzorról, aki megsajnálja az áldozatát, és emiatt megbüntetik. Azóta sem tudom, ki írhatta ezt
a gyönyörűséges levelet, mindenesetre freudi módon saját magát is jellemezte benne. Ebből a kötetből sem a Magvetőnél, sem pedig a Szépirodalminál nem lett semmi. Vé­gül 1989-ben sokadik kísérlet után Dérczy Péter és Csapody Miklós jóvoltából a JAK-füzetek sorozatában jelent meg „Múltaddal valamit kezdeni” címmel. Ugyan csak tö­redéke volt a hajdani vastag kötetnek, de azért egy sor fontosabb írásomat – Vörös­martyról, Petőfiről, Aranyról – bele tudtam tenni.

– 1991 és 1995 között Rómában volt magyar nagykövet. Hogyan kapott felkérést erre a diplomáciai feladatra?

– Antall József miniszterelnököt – aki mellesleg Eötvös-kutató is volt – már a rend­szerváltás előtt személyesen ismertem. Jó barátságban volt Németh G. Bélával és Olt­ványi Ambrussal, valamint régi jó barátommal, Jeszenszky Gézával, akinek a felesége az unokahúga volt. Én is a Jeszenszky családnál találkoztam többször is vele, elmesélte az ’56-os élményeit. Katona Tamással is jól ismertük egymást, hiszen az Eötvös Kollé­giumban és a szegedi egyetemen is kollégám volt, és máig is jó barátságban vagyunk. Hármójuk körében merülhetett fel az ötlet 1990 júniusában, hogy én legyek a római nagykövet. Az elődöm már ötödik éve teljesített szolgálatot, lejárt a megbízatása. Antalléknak több jelöltjük is volt, de az egyik időközben meghalt, a másik valami mi­att végül nem bizonyult alkalmasnak, a harmadik pedig visszautasította a felkérést. 1990-ben Katona Tamásék elküldtek Krakkóba, hogy egy küldöttség tagjaként kép­viseljem Magyarországot egy nemzetközi kulturális konferencián. Tétje is volt a ta­nácskozásnak: el kellett hárítanunk azt a szlovák indítványt, amely a hajdani Felvidék­ről származó magyar műkincsek visszaadását szorgalmazta. Ez sikerült is. Amikor mit sem sejtve hazajöttem Krakkóból, Jeszenszky Géza megkérdezte: nem akarok-e nagy­követ lenni Rómában. Először azt hittem, hülyéskedik, de hamar kiderült, hogy még­sem, és a krakkói megbízatás egyfajta próbaút volt számomra. Gondolkodási időt kér­tem, és elmentem Katona Tamáshoz, aki elmondta az előzményeket, és győzködött, hogy vállaljam el, alkalmas leszek a feladatra. Tíz nap gondolkodási idő után három embert javasoltam magam helyett Jeszenszky Gézának, ám kiderült, hogy az egyik már korábban visszautasította, a másik sem vállalta, a harmadik pedig nem alkalmas. Miután nem tudtam átpasszolni a feladatot senkire, úgy döntöttem, megpróbálom. Két dolgot azonban elhárítottam: nem léptem be sem az MDF-be, sem pedig a Külügy­minisztérium állományába. Előbbibe azért nem, mert az MDF alapító tagjai közé tar­toztam, mint ahogy az SZDSZ elődjének, a Hálózatnak a megalakulásánál is jelen vol­tam, valamint aláírtam a Fideszt támogató értelmiségi nyilatkozatot is, de amikor párttá szerveződtek, egyiknek sem lettem a tagja. A külügybe pedig azért nem akartam átkerülni, mert tudtam, hogy csak ezt az egy feladatot vállalom el, nem kívánok végleg diplomáciai pályára lépni. Így aztán az akkor még létező munkakönyvem itt maradt az Irodalomtudományi Intézetben, ahonnan minisztériumi kikérővel mentem Rómába.

– Nagyköveti teendői mellett mennyire sikerült Rómában a magyar kultúra, a magyar irodalom érdekeit is képviselni?

– Nagy szerencsém volt, mert a felejthetetlen Klaniczay Tibor jóvoltából, aki mindvégig nagy szeretettel egyengette a pályámat, éppen harmincötször voltam addig különböző tudományos rendezvényeken Olaszországban. Elég jól ismertem azokat, akik a magyar irodalommal foglalkoztak. Mindent megtettem, hogy segítsem őket a továbbiakban is. Olyan nagyszerű segítőim voltak ebben, mint Kelemen János, a Ró­mai Magyar Akadémia igazgatója és Hajnóczi Gábor művészettörténész, akik egyben gyerekkori jó barátok is voltak, és vállvetve küzdöttek velem azért, hogy minél több és gazdagabb rendezvényünk, kiadványunk legyen. Igyekeztünk visszaadni a Magyar Akadémia tudományos rangját is. Odaadtam az Írószövetségnek a nagykövetség haj­dani futárszobáját, amely a technika fejlődésével feleslegessé vált. Ennek köszönhetően sok magyar író megfordult nálunk. Érkezésem előtt a nagykövetség több pompás ter­mét is raktárnak használták. Ezt az épületrészt restauráltattam, és a palota legszebb ré­szén három hatalmas teremben kiállítóhelyet alakíttattam ki. Így a magyar képző­művészeknek is lehetőségük nyílt Rómában a bemutatkozásra. Igyekeztem segíteni a könyvtár rekonstrukcióját és minél több ösztöndíjas meghívását is. A leglátványosabb rendezvénysorozatot 1994-ben, Kossuth halálának 100. évfordulóján szerveztük. Itt­hon teljesen megfeledkeztek erről, a legnevesebb Kossuth-kutatót, Szabad Györgyöt én hívtam fel telefonon. Kiderült, hogy bokros házelnöki teendői mellett nem is gon­dolt az évfordulóra. Végül megalakult a Kossuth Emlékbizottság, amelynek magam is tagja lettem, és Kelemen Jánossal együtt rám bízták az olaszországi rendezvények meg­szervezését. Tizenhét kiállítást – és hozzájuk kapcsolódva több rangos konferenciát – tudtunk rendezni Olaszország-szerte.

– Ma is él még a Kossuth-hagyomány Olaszországban?

– Igen. Csorba László Kossuth-kutató, a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatója elérte, hogy Kossuth születésének 200. évfordulójára Róma kellős közepén, a Viktor Emánuel-emlékmű mögött lévő Risorgimento Múzeumban hatalmas Kos­suth-kiállítást rendeznek. 1994-ben Torinóban tudtunk hasonlót csinálni az ottani Kossuth-terem állandó gyűjteményére építve.

– Hogyan látja, milyenek a magyar irodalom lehetőségei Olaszországban?

– Márai Sándornak immár az ötödik kötete jelenik meg olaszul. Ennek a sikernek a farvizén talán majd másokat is el lehet adni. Tudomásom szerint Márai fordítója Marinella D’Alessandro nemrégiben nyert pályázatot Füst Milán Feleségem története című regényének lefordítására. Feltehetőleg ez is nagy siker lesz. Az olaszok Petőfire szoktak még odafigyelni, az ő költészetét ismerik legjobban a magyar lírikusok közül. Mészöly Miklósnak és Ottlik Gézának nem volt szerencséje, pedig mindketten még életükben megjelentek olaszul. Adynak, Kosztolányinak és József Attilának is több kötete jelent meg olaszul, de ezek nem keltettek nagyobb figyelmet. Persze ennek az is oka lehet, hogy ezek a kétnyelvű kiadványok eleve szűkebb kört céloztak meg, és ta­lán a műfordítások sem voltak eléggé átütőek ahhoz, hogy önmagukat eladják. A 2002 őszére tervezett olaszországi magyar szezon néhány kiadót már fellelkesített, hogy magyar tárgyú köteteket jelentessenek meg. Láttam már az erre vonatkozó pályázatot is. Lehetséges, hogy ez kedvező fordulatot jelent majd a magyar irodalom számára.

– Mi jut eszébe először Szegedről, és milyennek látja ma a várost?

– Amikor 1973-ban járni kezdtem Szegedre, még teljesen le volt robbanva a város. Amikor végre renováltak vagy kifestettek egy házat, úgy örültem neki, mintha a szü­lővárosomban történt volna. Mindig fájt, amikor lebontottak valami szépet. Sajnáltam, hogy a szép napsugaras ház helyén felépítették a borzalmas nagyáruházat. Emlékszem, a napsugaras házban volt egy borbély, akihez gyakran bejártam. Az a borbélyüzlet olyan volt, mint egy Tömörkény-novellában. Írtam egy gyászódát, amikor bezárták a Tóthot és átalakították. Szegedet mindenestől szeretem, a maga vidékiességével és egyediségével, az árvíz után épült csodaszép palotákkal, amelyek már kezdtek a város­nak igazi nagyvárosi jelleget adni. Legfőképpen Szeged egyetemét szeretem. Nagyon sokat köszönhetek neki. Rengeteg kedves tanítványom volt, akik szétszéledtek az or­szágban. Ha úgy alakul a sorsom, hogy újra lesz módom 19. és 20. századi órákat tar­tani, több figyelmet fordítok majd Tömörkényre és Mórára, akiket remek íróknak tar­tok. Annak ellenére, hogy Móra nem tudott a Nyugatba bekerülni, a magyar próza öt-hat legnagyobb mestere közé sorolnám. Imádom az írásait. Érdekes, hogy már azelőtt vonzódtam Szegedhez, hogy jobban ismertem volna. Egyetemista koromban jártam ott először, egyik kedves latintanárom, Berényiné Révész Mária – aki szegedi volt – vitt el bennünket tanszéki kirándulásra, és mutatta meg a várost. Azóta valahogyan Szegedet a második otthonomnak tartom, szeretem a csöndjét, az utcáit. Szeretem a Móra Kollégiumot, ahol Erdélyi Ágnes jóvoltából évekig beszélgethettem a diákok társaságában a fél magyar irodalommal. Szeretem még a barátaim hűlt helyét is: így például azt a szerkesztőséget, ahol az elfeledhetetlen Baka Istvánnal üldögéltem. Az utóbbi években sajnos mindig annyi órám van, hogy gyakorlatilag bent töltöm az éle­temet az egyetemen. Még ebédelni sem tudok elmenni, így a szomszéd sarki ABC-ben szoktam kiflit, tíz deka felvágottat és kefirt venni, és az utcai padon eszem meg. Ma már nem jutok el kiállításokra, színházi előadásokra sem. Így Szeged ma elsősorban az egyetemet jelenti számomra, azokat a kedves kollégákat, akiktől én is tanultam, és azokat a hallgatókat, akiket tanítottam, tanítok és a jövőben még tanítani szeretnék.