Ön a(z) 601568. látogatónk,  és 39. a mai napon
   Rovataink: Jó helyek... >> Rodosz >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  Kapcsolat   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Rodosz
   Dubrovnik
   Baska (Krk-sziget)
   Rab-sziget

www.idokep.hu




Baska


Dubrovnik


Rab
/ Instagram

Rodosz

Az ókori görögök úgy tartották, Rodosz Héliosznak, a nap istenének szigete, aki mindennap szent állata, a kakas kukorékolására ébred, pompás keleti palotájából négylovas napszekerén indul útjára, végighajt az ég boltozatán, este leszáll nyugaton, majd fogatával együtt aranycsónakon a világot körülfolyó Ókeanoszon hajózik haza.


Amikor Zeusz főisten szétosztotta a szigeteket és a városokat az istenek között, Hélioszról megfeledkezett. Amikor észrevette a hibát, bosszúsan felkiáltott: - Most kezdhetem elölről az egészet! Héliosz megnyugtatta: - Felesleges. Ma vettem észre, hogy Kis-Ázsiától délre egy új sziget kezd kiemelkedni a tengerből, ha nekem adod, én azzal is megelégszem. Zeusz örömmel ígérte neki az ismeretlen szigetet, amit Héliosz hamar birtokba is vett, s ott Rhodé nimfával egybekelve hét fiút és egy lányt nemzett. Az antik mítoszok hagyománya ma is él Rodoszon. A helybeliek hiszik, Héliosznak köszönhetik, hogy földjükön egész esztendőben nincs egyetlen olyan nap, amikor legalább egy órácskára ne sütne rájuk a Nap. A mára az egyik legnépszerűbb görög turistaparadicsommá vált sziget, az Égei-tengerben fekvő Dodekániszosz-szigetek legnagyobbika. Legkeletibb csücske alig 16 kilométerre van a kisázsiai török partoktól, amelyek szép időben a fővárosból és az észak-keleti partokról jól láthatók. A majdnem szabályos rombusz alakú, mintegy 1400 km2 területű, 85 ezer lakosú sziget Krétánál kisebb, de Korfunál nagyobb. Ragyogó klímával, legzöldebb völgyeiben buja növényzettel, máshol sivatagi szárazsággal fogadja látogatóit. Rodosz három kontinens határán fekszik, amit az is jelez, hogy minden más görög szigetnél különlegesebb az építészeti kultúrája. Ez ma már elsősorban csak az azonos nevű főváros, Rodosz óvárosára igaz, ahol fennmaradt az arab, a török, a zsidó, az olasz, a francia és a görög stílus sajátos ötvözete, s ámulva fedezheti fel a turista a középkori hangulatot árasztó szűk sikátorokat, a pazar lovagvárat, a mecseteket, dzsámikat, a hangulatos kutakkal díszített parányi terecskéket, az ódon épületekbe költözött tavernákat, a keleti bazárt a szőnyegszövőkkel, aranymívesekkel, fazekasokkal, bőrdíszművesekkel. Rodosz nemcsak a külföldiek, hanem a görögök számára is unikum, a szárazföldről erre a szigetre érkezik a legtöbb belföldi turista.

Hogy kinek ajánlható bátran Rodosz szigete? Annak, aki a csavargós, barangolós aktív pihenés híve, s nem arra vágyik, hogy napokig mozdulatlanul süttesse magát a parton, vagy órákig lubickoljon a langymeleg tengerben. Akinek ez kell, inkább Korfut válassza, ami legalább 20-25 %-al olcsóbb, kellemesebbek és változatosabbak a strandjai, jobban felmelegszik a zárt öblök vize, és nyugodtabb, csendesebb ott a tenger. Rodosz azoknak való, akik valamelyik szilaj vízisport szerelmesei, napokon át szörfözni vagy jetskyzni szeretnének az erős szélben, a nagy hullámokon, vagy azoknak, akik megszállott túrázók, hiszen akár két hétre is elegendő látnivalót kínál a sziget. Utazásra legalkalmasabb az elő- és utószezon, azaz május-június és szeptember-október, bár novembertől áprilisig is kellemes a klíma, ilyenkor is érdemes kirándulni. A július-augusztus maga a pokol, különösen a sivatagosabb délkeleti part szinte elviselhetetlen, a tikkasztó hőségben nem tanácsos órákig sorban állni a lindoszi akropolisz megtekintéséért.

Rodosz története dióhéjban

A rodoszi régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a sziget már a paleolitikumban is lakott volt, az ásatások során előkerült kerámiaedények minószi és mükénéi kapcsolatokra utalnak. I.e. 1100 körül harcias dór törzsek foglalhatták el a szigetet, ahol három várost alapítottak: Lindoszt, amely máig a sziget egyik legvonzóbb látnivalója, Kámeiroszt, amely ma Pompejihez hasonlóan egy kísérteties romváros, és Iálüszoszt, amelynek helyén ma már új települések találhatók. Kedvező fekvésének köszönhetően Rodosz hamar tengeri hatalommá vált, az Iliász szerint az említett városok kilenc gályával vettek részt a Trója elleni hadjáratban. I.e. 408-ban a három régi város új poliszt alapított a sziget északkeleti csúcsában. A kor egyik legmodernebb városának számító Rodosznak néhány év múlva már 70 ezer lakosa volt.

Az ütőképes rodoszi hadiflotta az Égei-tenger csendőrévé vált, a sziget pedig az „ókor Svájca” lett, amelynek pénzét mindenhol elfogadták. Rodosz hírnevét messze földön híres szobrásziskolája, az olimpiákon győztes kiváló atlétái, valamint szónokai és filozófusai is öregbítették.

            

Nagy Sándor birodalmának felbomlása után a félszemű Antigonosz i.e. 305-ben fiával, Démétriosszal ostrom alá vetette Rodosz városát, ám a hatalmas hadigépezetekkel egy év alatt sem sikerült eredményt elérni, ezért az ostromgépeiket hátrahagyva visszavonultak a támadók. Rodosz lakói elhatározták, hogy győzelmükért hálából fogadalmi ajándékot állítanak istenüknek, Héliosznak. Az ostromgépek eladásából és a többi hadizsákmányból származó pénz lehetővé tette egy hatalmas szobor megépítését. A lindoszi Kharészt bízták meg a munkálatokkal, aki közel tizenkét évig dolgozott a hatalmas szobron, amit azután rodoszi Kolosszus néven a hét világcsoda egyikeként tartottak számon az ókorban. A Héliosz-szobor helye, mérete, készítésének módja egyaránt vitatott A mai rodosziak úgy ábrázolják, mintha a kikötő bejárata fölött magasodott volna. A kutatók többsége ezt kétségbe vonja. A szobor teljes magassága a napisten négyes fogatát ábrázoló talapzattal együtt körülbelül 45 méter lehetett. Alig több, mint fél évszázadon át hirdethette a sziget hatalmát, mert i.e. 224 táján egy földrengés ledöntötte. Sokáig újra fel akarták állítani, de egy jóslat miatt elálltak ettől a szigetlakók. A Kolosszus állítólag i. sz. VII. századig feküdt mozdulatlanul, ám a sziget arab megszállásakor egy arab hadvezér eladta egy kereskedőnek, aki feldarabolta és elszállította.

Rodosz a Római Birodalom térnyerése idején sokat veszített befolyásából, bár kereskedelmi kiváltságai egy részét megtarthatta. A rodoszi rétoriskola olyan híressé vált, hogy megfordult ott többek között Cato, Cicero, Pompeius, Julius Caesar és Cassius is!

      

I.e. 42-ben Cassius feldúlta a szigetet és kincsei nagy részét Rómába szállíttatta. Ekkor került Itáliába a Laokoón-szoborcsoport és a Farnese-bika. A kereszténység hamar elterjedt a szigeten, Pál apostol kétszer is megfordult Rodoszon. A sziget évszázadokig bizánci uralom alatt állt, majd a VIII. században a sorozatos arab támadások után szinte elnéptelenedett. A sziget történetében a johanniták megjelenése hozott nagy fordulatot.

Rodosz urai: a johanniták

 

A johanniták (vagy ahogy később nevezték: máltaiak) az egyik legrégibb és legjelentékenyebb egyházi lovagrend. Eredetét homály borítja, tagjai a kezdet kezdetén jeruzsálemi vendégházukban, melynek kápolnája Keresztelő Szt. Jánosnak volt dedikálva, zarándokok ellátásával és gondozásával foglalatoskodtak. Első elöljárójuk, Gerard, "institutor ac praepositus Hierosolymitani Xenodochii", Jeruzsálem bevétele után (1099) Bouillon Gottfriedtól nagy földterületeket kapott áldásos intézménye számára, melyeknek jövedelméből a rendi zarándokfogadót tágas ispotállyal bővítette, s a Földközi-tenger néhány kikötővárosában (Pisa, Bari, Otranto, Tarent) fiókházakat alapított a Keresztelő Szent Jánosról nevezett ispotályos testvérek számára.

A második elöljáró, Du Puy Raymond (1120-1160) a Johannita-kongregációt lovagi renddé alakította át, s a beteg zarándokok ápolása mellett a török félhold terjeszkedő hatalma ellen való küzdelmet, azaz a katonáskodást is kötelességévé tette. A johanniták, akiknek működésében a hadi szolgálat a betegápolást lassan háttérbe szorította, idővel a keresztény hit legelszántabb védői lettek. Történetükben három főkorszakot különböztethetünk meg: a palesztinait (1291-ig), a rodoszit (1309-1522) és a máltait (1530-1798). A palesztinai szorosan összefügg a keresztes hadak történetével, melynek dicsőségéből és gyászos csatavesztéseiből a johanniták egyaránt kivették részüket. Ptolomais ostrománál (1291) súlyosan megsebesült nagymesterük, Jean de Villiers, kevés számú társával Ciprusra menekült, hol a király Limisso városát jelölte ki lakóhelyükül. Gyarapodva nyugatról jött vitézekkel, hamarosan elfoglalták Rodosz szigetét, amit akkoriban kalózok bitoroltak.

A johanniták Rodoszt megerősítették, a rend gyors virágzásnak indult, s a Földközi-tenger szuverén hatalmává növekedett. II. Mohammed 1480-ban 160 hajón százezer embert küldött ellenük, de Aubusson nagymester (1476-1505) olyan derekasan védte Rodoszt, hogy a szultán serege kénytelen volt eredménytelenül visszavonulni. Negyvenkét esztendő múltán kétszer akkora török hajóhad támadta meg Rodosz vitézeit. Villiers de l`Isle Adam nagymester ezzel szemben csak 10 ezer katonával rendelkezett. Hat hónapig tartott a hősi küzdelem, míg végül Rodosz a törökök kezére jutott. Ötven gálya vitte 1523. január 1-jén a nagymestert, lovagjait és ötezer keresztényt nyugatra. V. Károly Málta szigetét ajándékozta nekik, új székhelyüket 1530 októberében vették birtokba. Első dolguk volt, hogy – mint Rodoszon – Máltán is hatalmas várat építsenek. A rend címere vörös mezőben nyolcsarkú (nyolc boldogság) ezüst kereszt. A pajzs fölött hercegi korona, melyből a pajzsot körülfogó rózsafüzér indul ki, alul egy kis Johannita-kereszttel.

 

A johanniták Rodosz városát a kor legjobb várépítőinek közreműködésével bonyolult védrendszerrel vették körül, ezért sikerülhetett közel száz éven át feltartóztatniuk a török terjeszkedést. (Ez a bámulatos várrendszer ma is jól megfigyelhető, nagyszerű romantikus film díszlete lehetne.) Az 1522-es győzelmük után a törökök egészen 1912-ig uralták a szigetet, a lovagok szálláshelyeit háremekké, a nagymesteri palotát börtönné alakították át, fürdőket, minareteket építettek. A rodosziak sohasem lázadtak fel a törökök ellen, hanem békésen együtt éltek a betelepülőkkel. A szigetet 1912-ben Olaszország szerezte meg. Mussolini hatalomra jutása után nagyszabású restaurálások és építkezések indultak egész Rodoszon, de különösen a fővárosban. A sziget rövid német fennhatóság után a második világháborút követően, 1947-ben lett újra Görögország része.

Rodosz, a sziget fővárosa

Rodosz szigetére készülve érdemes körültekintően megválasztani, hogy hol legyen a szállásunk. A települések közötti autóbusz-közlekedés elég sűrű, de viszonylag drága, például az 5 km-re lévő Ixiából 400 drachmáért visz a busz a fővárosba. Akinek nincs pénze – vagy nem akar – autót bérelni, az mindenképp a fővárosban, vagy ahhoz minél közelebb foglaljon szobát, hiszen minden látnivalót Rodoszból lehet érni legkönnyebben autóbusszal, és a hajós kirándulások is mind onnan indulnak.

 

Rodosz városa semmihez sem hasonlítható különlegesség. Két alapvetően különböző részre tagolódik: a középkori várfallal kerített elbűvölő óvárosra és a modern újvárosra. Előbbi a varázslatos hangulata miatt megunhatatlan, utóbbi pedig minden szolgáltatást biztosít, amire a kényelmes turistának szüksége lehet. Ezekben az években gőzerővel folyik a főváros műemlékegyüttesének felújítása. Bármerre sétálunk, mindenütt láthatunk kisebb-nagyobb táblákat, amelyekről megtudhatjuk, hogy az adott épület rekonstrukciója mennyibe kerül, s a felújítás költségeiből mennyit visel a görög kultusztárca, s mennyit az EU kulturális bizottsága. Akár az egymilliárd eurót is meghaladhatja a végösszeg, de ezen nem kell csodálkozni, mert ennyire épen megmaradt középkori városmag talán nincs is máshol Délkelet-Európában. Mondanom sem kell, az egész óváros a világörökség része. A rengeteg látnivaló miatt a szigeten szinte egész esztendőben jelentős a turistaforgalom – Magyarországról szilveszteri utakat is szerveznek Rodoszra.

Az óváros nevezetességei közül elsőként a világ egyik legszebb középkori utcáját, a Lovagok utcáját említeném, amelyen végigsétálva a Nagymesterek Palotájához jutunk. A Lovagok utcájában nemzetiség szerint elkülönülve építettek házakat a johannita lovagok. Ezek elsősorban nem lakóházak, hanem közösségi épületek voltak, gyűléseket, rendezvényeket tartottak bennük, s itt szállásolták el a magasabb rangú követeket, vendégeket. Ma több európai állam itt rendezte be rodoszi konzulátusát. A Nagymesterek Palotája az ókori Héliosz-szentély helyén XIV. századi bizánci alapokra épült. Erődítményként is megállta a helyét, a földalatti kazamatáiban hosszan tartó ostromra felkészülve élelmiszer- és hadianyagraktárakat alakítottak ki. A palota a török uralom alatt börtön volt, majd a harmincas években az olaszok Umberto király és Mussolini impozáns nyaralójává alakították át. A hatalmas palotának ma csak töredéke látogatható – egyes részeiben kiállítótermeket is berendeztek –, de így is félnapos kirándulásra készüljön fel, aki mindent meg szeretne benne nézni. A lovagtermekben sétálva az embernek az az érzése támad, egy kosztümös film díszletei között sétál, tényleg, nem is értem, miért nem fedezte még föl ezt a csodát a filmipar. A palota különlegességei közül érdemes alaposan megnézni a szomszédos Kos szigetről áthozott korai keresztény kori mozaikokat, amelyeket az olaszok beépítettek a padlózatba. A Lovagok utcája másik végétől néhány lépésnyire található a johanniták egykori kórháza. A lovagrend tagjai a középkor leghíresebb gyógyítói voltak, tulajdonképp ők hozták létre az első igaz kórházakat. A rodoszi ispotály 50 méter hosszú egykori kórtermét – amit hét oszlopon nyugvó ívek két hajóra osztanak – a szakemberek a világ egyik legszebb középkori termének tartják. A volt kórház ma a Rodoszi Régészeti Múzeumnak ad otthont. A páratlanul gazdag gyűjteményben hellenisztikus szoborcsodák – például a híres Térdeplő Vénusz –, antik amforák, gyógyászati eszközök és mindenféle használati tárgyak láthatók másfél-kétezer évről korábbról. (Érdemes megjegyezni, hogy valamennyi múzeumba a magyar gyakorlatnál jóval drágábban lehet belépőjegyet váltani, általában 600-1200 drachmába kerül egy jegy. A görög kulturális minisztérium kezelésében lévő múzeumok – márpedig a többség ilyen – elfogadják a nemzetközi sajtóigazolványt, azaz az újságírók protokolljeggyel ingyen mehetnek be.)

Hosszasan sorolhatnám tovább a főváros nevezetességeit, de tulajdonképpen az egész óváros egyetlen élő, pezsgő múzeum. Esténként különleges hangulata van a Mandraki-kikötőnek, ahol külön öbölben horgonyoznak a milliomosok káprázatos jachtjai – rengeteg amerikai, ausztrál, angol és német hajócsodát láttam –, az óriási tengerjáró szállodahajók, a kompok, a teherhajók és a helybeliek halászbárkái.

  

A jachtkikötő bejáratát két oldalról két oszlopon a sziget jelképe, egy szarvaspár őrzi. A kikötőben rengeteg kirándulóhajó horgonyoz, akinek nem túl vastag a pénztárcája, annak érdemes a hajóskapitányoktól közvetlenül jegyet vásárolni.

 

A magyar utazási irodák sok fakultatív programot kínálnak meglehetősen drágán. Például Symi szigetére fejenként 8000 drachmáért viszik el turistát, miközben ugyanazon a kirándulóhajóra, ugyanabban az időpontban 3500 drachmáért válthat jegyet egyénileg az ember. (Általában minden rodoszi fakultatív programra igaz, hogy minimális nyelvtudással és némi talpraesettséggel egyénileg feléért vagy harmadáért megszervezhetők!)

 

Rodosz „muzsikusai”: a kabócák

A görög szigetek többségén találkozhatunk a jellegzetes, kellemetlen zizegő hangot hallató, de amúgy tulajdonképpen ártalmatlan rovarokkal, a kabócákkal, amelyek a félfedelesszárnyú rovarok rendjében az egyenlőszárnyúak alrendjének egyik csoportját alkotják. Több családra oszlanak, közülük az éneklő kabócák zömöktestűek, a homlokuk és a szemeik nagyon előreállók. Fákon élve a fiatalabb hajtásokat szívogatják, lárváik pedig a föld alatt a gyökerekben tesznek kárt.

 

A hímek hangosan cirpelnek, erre a célra az első potrohgyűrűn, a hasoldalon cirpelő készülékük van. Utóbbi hosszanti irányban redőzött s szarugyűrűvel körített dobhártyából áll, amit egy külön erős izom segítségével hullámzó mozgásba hoznak. Legismertebb közülük a kb. 3 cm hosszú Manna-kabóca, amelynek szárnyai üvegszerűen átlátszók és fekete foltosak, a szárnyszélek pedig narancssárgák. Bár az éjszakai mulatozás után délelőtt pihenni kívánó turisták a pokolba kívánják őket, érdemes megjegyezni, hogy az ókorban a görögök versekben is megénekelték cirpelésüket s kedvtelésből kalitkákban is tartották őket.

   

Egy természeti csoda: a Pillangók-völgye

Magammal vittem Rodoszra Szabó Magda 1984-ben megjelent útirajzát, a „Zeusz küszöbén”-t. Az írónő férjével együtt 1966 nyarán hathetes tanulmányúton járt Hellászban, s ebben a könyvében szubjektív, egyéni humorral fűszerezett leírást ad a varázslatos utazásról. Harminc év múltán is érdekes elolvasni, mert miközben a görög idegenforgalmi infrastruktúra terén hatalmas a fejlődés, alapjában véve nem sok minden változott, a görög mitológia és az antik történelem varázslatos légkörét viszont a legkiválóbb útikönyvek sem tudják Szabó Magdánál érzékletesebben megidézni. A „Zeusz küszöbén”-ből ízelítőül a petaludészi természeti tüneményről, a Pillangók Völgyéről írt részletet választottam: „A Pillangók Völgyében tündérek élnek. Jókai, felejthetetlen mester, neked kellett volna itt járnod az Édenkert csücskében, amely világcsodájára itt maradt, neked, aki mesterséged bűvös anyagával, az egyszerű szóval mindent fel tudtál éleszteni az olvasó előtt, akinek leíró készsége számára nem volt megoldhatatlan ábrázolási feladat, nem volt lehetetlenség. Ám hogy írjam meg én, mit láttam ott, hogy próbáljam meg én rögzíteni a napsugárnál csillogóbbat, az éjszakai homálynál sötétebbet, a fénynél gyorsabban illanót, a fűszerillatút, a titkos vizűt, a nevető patakút, a titokzatosat, a rózsaszínt, a barnát, a lélegző cseppeket, a síró sziklafalakat, a rezgő meseutat, a faóriásokat; melyek odvában medve is elférhetne, a búvó patakokat, a vízesések sorozatát, a fényt, amely nem sárga, nem is zöld, a barna fényt, a szürke fényt, a higany módjára csorgó rezgő fényt, hogy írjam én le a Pillangók Völgyét? Lehetetlen.

Kislány koromban olvastam róla először, s azóta mindig szerettem volna látni Szent Lajos király hídját: most a másán lépegetek a Pillangók Völgyében. Aki valaha eljut oda, olyan hídon, hidakon fog átmenni a forrást környező, szürke, barna, hallgató sziklafalak közt, vízesések és egymás fölött keletkezett tavacskák egész sorozatán át, amelyeket háncsból és hajló vesszőből, ifjú ruganyos fákból fontak, s amelyek majd lengenek-lebegnek a súlya alatt. Ha lenéz, a mélyben, a rostok és gallyak szövedékén át szeméig csillog a víz. Reng-reng a híd, ki szőtte, miféle kéz, ki verte le a rögzítő cölöpöket?

      

 És micsoda istenek lakóhelye volt itt a szirtek és a sziklák gömbölyű árnyékai között, milyen nimfák aludtak, miféle faunok füleltek, milyen emberi nyelven szóló állatok beszélhettek erre valaha, s kik ezek a tündérek, akiket pillangóvá változtattak, ki ez a milliónyi szárnyas lény, aki a fatörzsekre simulva szendereg, szárnyuk hallgatag selymébe takarva álmát és álomképeit. Mit álmodik a pillangó, a valóban milliónyi pillangó, amely itt él, ebben a sziklavölgyben, kétoldalt végtelen, könnyező hegyek hallgatásába zárva, óriási fák törzsén és gallyak közt szunnyadozva, míg háncshidakon özönlik megzavarni álmukat a turisták tömege. A füttyös fiú, akinek zsinóron lóg a síp a nyakában, belegázol a sziklafal mentén a vízbe, s belefúj a sípjába, a sípszóra megmoccannak a fák. Mondtam, tudósok állapították meg a számukat, aki ezt olvassa, mégse lesz könnyű elhinnie, hogy igazán milliónyi lepkéből álló rózsaszín felhő rebben fel a szemünk előtt. Állunk káprázva, valami földöntúli szépség bűvöletében, a rajzó pillangók között.

   

Félelmes is ez, meg gyönyörű is, meg valamiképpen szégyenletes. Félelmes, mert soha senki nem látott ennyi pillangót, ennyi különös barna és korallszín szárnyú csodalényt, van a látványban valami mitikus, ősvilági, valami megfogalmazhatatlanul szép. De persze szégyelli is magát, aki átéli, zavarba jön, mint a betolakodottak, elvégre neki mi dolga van erre, rég elvesztette jogát a Paradicsomkerthez, mit keres itt hát, mit leselkedik? Ha észrevette, hogy itt még élnek a tündérek, forduljon vissza, és lépjen lábujjhegyen, nincs joga megzavarni az álmukat. Mit tudja ő, mit álmodik egy tündér, milyen színű, milyen illatú, milyen fényérzékenységű álmokat? Brutális és szívszorító, mikor a füttyös fiú csak sípol, egyre sípol, nincs itt egy lélegzetvételnyi csend sem, szüntelenül hallatszik a füttyszó, az alvó tündérek riadtan csapnak a magasba, és lepik el az elképedt és elragadtatott turisták testét, haját, ruháját. Mint a korona, ülnek hajamon a pillangók, mint valami felleg lepik nyakamat, vállamat, arcomat, be kell hunynom a szememet előlük. Aztán mégis kinyitom, és visszafordulok, visszaereszkedem a magasból, a hidakon át, a patak mentén, sziklába, gallyba kapaszkodva, mert egy idő múlva nem bírom már nézni, ami körülöttem folyik. A francia turistacsoport, amely utánunk érkezett ide, s amelybe véletlenül belesodródtam, másképpen reagál a pillangókra, nagyobb humorral, mint én teszem, az utasok két kézzel kapkodnak a szálló lepkék után, haza akarják vinni őket emlékül, marokszámra gyömöszölik őket retikülbe, zsebbe, szatyorba, ahol persze azonnal elpusztulnak. Oly abszurd átélni, hogy valaki azt hiszi: egy összezsugorodott kis lepkehulla fel tudja idézni számára egyszer még ennek a földöntúli szép helynek semmihez sem hasonlító voltát, hogy nem akarok többet látni már, újra rezeg lábam alatt Szent Lajos hídja, újra lenn vagyok. Most a füttyös fiúra is haragszom, akinek az a feladata, hogy éles sípszavával mindig felébressze és felreppentse álmukból a pillangókat. Jó éjszakát, tündérek, aludjatok legalább éjszaka, mikor nem jár turista a sziklafalak között, soha nem foglak elfelejteni benneteket, pedig nem vettem egyetlen nyakékbe, üveg alá préselt példányt se közületek a szuvenírbódékból. Bocsássatok meg, Petaludész lakói, hogy a nyakatokra megyünk falkástól, és sípoló legénykét is viszünk magunkkal, hogy felriasszon benneteket és rákényszerítsen, hogy körözzetek riadt, bódult, elragadtatott arcunk körül. Bocsássatok meg, tündérek, az élet nem könnyű, az emberek szomjasok a szépségre. Mire leérek, megint új csoport érkezett, kisfiúk futnak felfelé, lepkehálóval. Ó, gyerekeim, milyen reménytelen! Mihelyt megfogjátok, csak egy pillangó lesz a hálótokban, egy szerencsétlen, elnyomorodott testű kis lepke. Amott, fenn, magasan, ahonnan a sípszót halljátok, a patak felől, míg köröz, még tündér. Nem szabad megölni a tündéreket.”

 

Lindosz

A sziget egyik nagy vonzereje Lindosz, a látványos fekvésű, régi akropolisz, ahol a csodálatos tengerpart felett Athéné Lindia protohellenisztikus szentélye áll. Egy bizánci védelmi rendszer fölé épített erőd és vár romjai veszik körül. A kultuszhely nagyon régi, már az i. e. VI. század első felében dór templom állt a hegyfok szegélyén egy barlang fölött, ahol a legkorábbi vallási rítusok zajlottak. Az i. e. IV. század második fele és a II. század eleje között, miután az akropolisz épületei egy tűzvészben elpusztultak, az egész térséget új tervek alapján újjáépítették.

A hellenisztikus építészetre, különösen a kis-ázsiai tradíciókra jellemzően a lépcsőzetek és oszlopsorok távlati képe állt a terv középpontjában. Az akropolisz teraszait úgy tervezték, hogy a látogató önkéntelenül a ma is látható templom felé haladjon. Még a mai látogatót is megdöbbenti a propülaia (oszlopcsarnok) öt kapujának elhelyezése: együtt láthatók a homlokzat tíz oszlopának egy-egy párjával.

 Szembetűnik már a lenti teraszról is, ahol hosszú portikusz (főhomlokzat előtti nyílt oszlopcsarnok) egészíti ki a nagyvonalú szerkezetet. A propülaia oldalszárnyai világosan utalnak Mnesziklésznek az athéni Akropoliszon alkalmazott szerkezeti megoldására: két szoba, oszlopcsarnokkal. Ha a látogató felkapaszkodik a méltóságteljes lépcsősoron, az árkádos udvar meglévő oszlopai által körülvett oltár lassan úszik be látóterébe: szép sziluett az ég hátterében.

   

A mindenre kiterjedő terv szerint az ember pillantása a táj felé fordul, amely észrevehetetlenül olvad egybe a mindig új arcukat mutató épületekkel. A szentélyt is műtárgyak díszítették.

Athéné Lindia fogadalmi ajándékai gyűltek össze az oszlopok között, a nagy, nyitott térségben és a szent út lépcsőzete mentén. Az ösvény mentén a látogató egy hajó formájú fogadalmi ajándék sziklából kivájt nyomaihoz jut, amely a Poszeidón-tisztelő Hagészandrosz szobrász műve.

Rodoszon két-három hetet is érdemes eltölteni, mert a sziget nagyszerű lehetőséget kínál egynapos kirándulásokra is. A már említett Symi szigetére naponta indulnak komphajók. Érdemes megnézni ezt a Rodosztól 35 kilométerre északra fekvő aprócska gyöngyszemet, amit csak mostanában kezd felfedezni az idegenforgalom. Az abszolút nyugalomra, csöndre, kristálytiszta vízre vágyóknak célállomásként is javasolható Symi, bár hozzá kell tenni, hogy igen borsos áron lehet szállást szerezni, és minden szolgáltatás legalább 20 százalékkal drágább, mint Rodoszon. Kos szigetére szárnyashajóval lehet eljutni Rodoszról, a jegy 12 ezer drachmába kerül, ugyanígy és ugyanennyiért Törökországba is átruccanhatunk bazárnézőbe. Egyes rodoszi irodák igazi különlegességet is kínálnak: néhány napot a szinte érintetlen, vadregényes Kárpáthosz szigetén.


Hollósi Zsolt - 1999


Hirdetés





Ajánló

Szegedi Nemzeti Színház
Tiszatáj
Szegedi Tudományegyetem
Szegedi Pinceszínház
Móra Ferenc Múzeum
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Thealter International
Szeged város
Szegedi Szabadtéri Játékok
Szegedi Kortárs Balett
Somogyi-könyvtár
Szegedi Kisszínház
:: Hollósi Zsolt 2006 - e-mail : hollosizs@gmail.com
www.hollosizsolt.hu