Ön a(z) 551833. látogatónk,  és 95. a mai napon
   Rovataink: Irodalom >> Darvasi László >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  Kapcsolat   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Nádas Péter
   Darvasi László
   Podmaniczky Szilárd
   Janikovszky Éva
   Fried István
   Ilia Mihály
   Jókai Anna
   Esterházy Péter
   Péter László
   Cs. Tóth János
   Kertész Imre Szegeden

www.idokep.hu




Baska


Dubrovnik


Rab
/ Instagram

"Az írás a teremtés illúziója"
Beszélgetés Darvasi László íróval

(1999. január)

Darvasi László a '90-es évek elején szinte üstökösként robbant be az irodalmi életbe. Első kötetei, a Horger Antal Párizsban és A portugálok megjelenése után az egyik legígéretesebb fiatal költőnek, novellistának tartották. Az azóta megjelent könyvei -- A veinhageni rózsabokrok (1993), A vonal alatt (1994), A Borgognoni-féle szomorúság (1994), A Kleofás-képregény (1995), Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyokat? (1997) -- rendre sikert hoztak, művészetét Déry Tibor-jutalommal, Szép Ernő-, Krúdy Gyula- és József Attila-díjjal ismerték el. Legutóbbi kötete, a Szerelmem, Dumumba elvtársnő kapcsán úgy fogalmazott egyik kritikusa: az, hogy manapság ismét van élő magyar novellisztika, többek közt Darvasi munkáin mérhető. De nemcsak novellistaként jegyzik, hanem színpadi szerzőként is. A Szív Ernő estéje és a Vizsgálat a rózsák ügyében című darabja után a harmadikként szintén Debrecenben bemutatott Bolond Helgát több kritikus is az elmúlt színházi évad legjobb új magyar drámájának találta. Darvasi Lászlóval pályájáról, az írásról és szegediségéről is beszélgettünk.
- Az ember életében általában meghatározó, hogy honnan indul és milyen gyermekkora volt. Írásaid mintha keveset árulnának el erről...
- Törökszentmiklóson születtem, ott jártam iskolába. Poros mezőváros az Alföld közepén, nem messze a Tiszától. Többször kihalt a település, ilyenkor aztán fölverte a gyom meg a nád, a romok meg beleporladtak a földbe. Szeretem a gyermekkoromat, talán ezért nem írtam még róla. Tágas volt, kalandos, és híján volt a megrázó, az elnyomorító élményeknek. Nyilván az a szülőfölded, ahol először fáj valami, és ezt az emléket megőrzöd.  Ahol először üt meg a föld. Én ezt a fájdalmat, ahogy öregszem, vagy mit is csinál a testemben az idő, egyre fontosabbnak tartom. Holott persze Szegeden élek, a  szülővárosomat elhagytam, budapesti lapnál  is  dolgozom. Pesti barátaimnak szegedi vagyok. A szegedi barátaim jóval többet tudnak erről a városról. A tudás alatt nem csak lexikalitást értek. Tudni és ismeri a város természetét, jellegét. A törökszentmiklósiak számára pedig elmentem. A kiadóm meg Pécsett van. Azért ha otthon vagyok, fölrakom a gyereket a nagyapja biciklijére, és bejárom azokat a helyeket, ahol én fölnőttem. Kanálisok, gyepek, a focipálya, a strand. A házat, ahol az első öt évemet töltöttem, már lebontották. De az öreg diófa még mindig ott áll az udvaron. Elszorul a szívem, ha látom.    
- Hogyan lettél író, és miért éppen Szegeden? 

- Itt ragadtam, a főiskola után elvégzése után. Néhány év tanároskodás után újságíró lettem a Délmagyarországnál. Dlusztus Imre barátom egy szegedi JAK-ülésen megkérdezte, nem lenne-e kedvem az újságíráshoz. Volt kedvem. De akkor már megjelent az első versem a Kortársban, Zalán Tibor közölte. A nyolcvanas évek közepén meglehetősen sok fiatal kezdett itt írni és szerkeszteni. Az első fontos kezdemény talán a Harmadkor volt, majd néhány évre megcsináltuk a Pompejit, amely most, novemberben búcsúzott el a Jelenkor vendégeként. Sok barátomból azóta többkönyves író, komoly szerkesztő, irodalmár lett. Engedelmeddel nem sorolom őket. Olyan sokan voltunk itt, hogy még véletlenül kihagynék valakit. Mindenesetre inspiráló közeg volt.   
- Hogyan született meg Szív Ernő hírlapíró figurája?
- Jó nyolc évvel ezelőtt írtam egy tárcát ezzel a névvel. Akkoriban a Délmagyarország kulturális rovatában dolgoztam. Néhány nap múlva még egyet írtam Szív Ernőről. És még egyet. Ösztönös folyamat volt, afféle önvédelmi reflex. Kitalálni valami személyeset, valami intimet az újságírás napi robotjában. Odatenni egy kis sorsot két tudósítás közé. Az újságírás műfajai között olyasmit erősíteni, amely a leginkább irodalmi jelegű. A lehetőségekhez és a kornak megfelelően megidézni Esti Kornélt, Rezeda Kázmért, Szép Ernőt. Aztán elkezdtem rendszeresen publikálni az Élet és Irodalomban, ott például a hatodik éve írom a havi egy tárcámat. Kimerítő és fárasztó dolog, de hát ebből élek. Ebből is. Hadd hozzak egy példát. Olyan ez, mintha a Hrabal-életművön belül komoly rendszerességgel megszólalna Pepin bácsi, és kiáltozna egy keveset a cipőpertliről, a disznóvágásról vagy a hóesésről. Tárcát írni életmód kérdése. Ráállsz, és csinálod. És akkor is csinálod, ha kedvesen rádszólnak, el ne felejtsd, hogy holnap meg kell halni. Az a fontos, hogy mindig tudd a tárca helyét. Túlbecsülni sem szabad, és lekezelni sem szabad, mert például a tárcáidat olvassák a legtöbben. Írsz mondjuk tíz tárcát, ebből egy jó lesz. Kettő négyes. A többi hármast vagy még rosszabb jegyet kap. Olykor egy tárca megbukik. Elégtelen, kedves Szív. Viszont az egy ötös osztályzatúért érdemes megcsinálni a másik kilencet. Írsz, mondjuk, ötszáz tárcát, és abból már talán lehet egy olvasható könyvet szerkeszteni.  
- Mennyire azonos Szív figurája Darvasi Lászlóval?
- Szív tárcanovellái, kisszínesei és a Darvasi által jegyzett novellák és kisregények között óhatatlanul van áthallás. Ez kikerülhetetlen. Egyszer egy kritikus azt írta, néha Darvasi kezd el egy novellát, és Szív fejezi be. Ezt nem azért mondom, mintha egyet értenék ezzel a megállapítással, mert szerintem arra mindig vigyáztam és vigyázni is fogok, hogy ilyen módon a két beszédmód ne zavarjon bele egymásba. Legfeljebb egy-egy Darvasi-írás zárása, végkifejlete kevésbé sikerül, s ilyenkor kézenfekvőnek tetszik, hogy Szívre hárítsuk a hibát. Néhány hónapja egy újságíró egyszerre csak azt mondta nekem interjú közben, hogy szerinte Szív sokkal jobb író, mint Darvasi. Mert hogy Szív természetesebb. Szív él, lélegzik, szaga van. Darvasi szövegei ezzel szemben, úgymond, csinálva vannak. Kimódoltak. Azért ezen jócskán meglepődtem akkor. Vagyis hát Darvasi meglepődött. Összeszorította a száját, és ha jól emlékszem, egy kicsit meg is volt sértve. Szív meg ült egy pohár rossz vörös bor előtt a Mojóban, nézte ezt az újságírót és elégedetten vigyorgott.  
- A Szív-novellákban rendszeresen felbukkanó alak Bakó András költő, azaz atyai barátod, a három évvel ezelőtt elhunyt Baka István. Mit jelentett ez a barátság  számodra?
Felnőtt fejjel volt ez első személyes halottam. Valójában még mindig ő az. Egyszerre volt hallatlanul tapintatos és ingerlékeny, nyílt és zárkózott, hiú és megértő, zseniális és esendő ember. Nekem a művészetén túl az volt a legértékesebb tulajdonsága, hogy nagyon lehetett szeretni. Azt gondolnám, hogy ez egy nagyon fontos adottság. Vannak emberek, akik nagyon tudnak szeretni, odaadóak és önzetlenek, és vannak olyanok is, mint például István, akiket nagyon lehetett szeretni. Van egy képességed, hogy lehet téged szeretni. Úgy élsz, úgy csinálod a dolgaidat, úgy hajolsz az emberekhez. Te kevesebb embert szeretsz, mint amennyien téged szeretnek. Élete utolsó öt évében kerültünk közel egymáshoz. Én már nem láttam a fölszabadult, az egészséges embert, már ha volt ő fölszabadult egyáltalán az életében. Szorongás és blaszfémia tantárgyakból biztosan ötöst adott neki az Isten. Nekem Baka a szenvedő, a betegséget büntetésként fölfogó, s az ellen az utolsó pillanatig lázadó embert jelenti. Aki két hónappal a halála előtt még a fogait csináltatja. Aki elhatározta, ha meggyógyul, leleplezi az Úr praktikáit. Aki nem adta oda magát a halálnak, szinte megtiltotta magának, hogy elgyengüljön.
- Gyerekkorodban nem találkoztál a halállal?
- Az első halottam nagyapám volt. Nagyapámnak dús, vastag bajusza volt, s a bajusz mindig nyálas volt egy kicsit. Ha csókjára emlékezem, most is érzem ezt a meleg és nedves bajuszt. Ez maradt meg a leginkább belőle. Meg az orra. Szép húsos orra volt. És amikor meghalt, és feküdt felravatalozva az iszonyú áprilisi szélben, én megálltam előtte, és amikor nem látta senki, azon a celofánszerű anyagon keresztül megfogtam az orrát. És talán sírtam. Akkor érintettem meg utoljára. Megfogtam halott nagyapám szép orrát. 
- Márai azt írja: élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot. Mit gondolsz erről az írói attitűdről?
- Hirtelenjében azt gondolom, hogy járhatatlan. Élni, talán lehet így, vagy kellene így élni, de írni, hát nem is tudom. Szerényen kinyilvánítanék némi kételyt. Hogy az írás technikája nem ilyen lenne. Az elve, talán. De a javítás, a negligálás, az újraírás az alkotás természetéhez tartozik. Nincs befejezve semmi, ahogyan tökéletes mű sincs. Márai a sztoikusokból merítkezik. Valaha itt üldögélt, a Duna partján egy római császár, és ő ilyeneket mondott ennek a földnek. Talán azt is megkérdezte magától egyszer, a Duna partján mit keresek én. Én inkább azt mondom, az fontos, hogy a mondatodnak legyen tekintete, s az életen, mint egy erdei tisztáson keresztül a fák közé, akár a halál torkába is bele lásson. Nézzen csak bele a mondatod a halál torkába, bendőjébe, vaginájába, segge lukába. Én meglehetős intenzitással vélem látni a halált írás közben, csak hát a halálnak is számtalan formája van, az elbukás, a vereség a pusztulás. Szívesen megtapasztalom a vereség vagy a bukás érzését is. De azért fehér zászlót nem lobogtatok. Sőt!
- Mi a fontosabb az író számára: az önismeret vagy a világ ismerete?
- Valószínűleg az, hogy nem tudjuk. Miután én a világ része vagyok, s az én részem is a világ, elválasztásra nincs lehetőség. Amit írsz, az mindig te vagy. Amit írsz, az mindig a világ. Azért írsz, hogy legyél. Azért írsz, hogy legyen világ, mert ha nem lenne szó, mondat, ha nem lenne vers és regény, nem lenne élet sem. Odahúzzuk szépen Kosztolányihoz a sámlit, aki azt mondja, hogy az író, azért ír, mert nem tudja. Ha tudná, nem írná. Erősen kívánom magamnak, hogy igazából én se tudjam soha. Elmondom, beszélek és fecsegek róla, jajgatok és nevetek miatta, és közben nem tudom. Másrészről pedig gyakorta hatalmába kerít egy érzés, hogy amikor, mondjuk, dramaturgiailag megoldok valamit, s erről a megoldásról utóbb úgy érzem, helyes és jó, szóval ilyenkor igencsak csodálkozom. Hogy honnan tudtam én ezt? Miféle tudásból, tapasztalatból jött a megoldókészségnek ez a kegyelme?! Méhecske járt a szádban? Múzsa a spájzban, az ágy alatt, a fürdőszobában? Az irodalomban és a művészetben az a gyönyörű, már ha műveljük, hogy valami erő a kezünk alá ereszkedik, és, nem azt mondom, hogy megszelídül, vagy megadja magát, de legalábbis velünk lesz. Az írás teremtés illúziója is. Cioran például azt mondja, hogy Isten nem olvas. Viszont, és ezt tudjuk jól, Isten lelkesen diktál. Több könyvet lediktált már, a Bibliától a Koránig. De vajon miért nem olvas Isten? Csak nem analfabéta? Mi ugye azt gondoljuk, hogy Isten meglehetős gyanakvással figyeli a művészetet, legalábbis az írásbeli művészetet biztosan, és az sem véletlen, hogy a nagy tanítók, bölcselők és moralisták inkább a szavaikkal kívántak hatni, tanítani és javítani. Szóval, miért diktál Isten, ha nem olvas? Valószínűleg azért, mert nincs szüksége az olvasásra, Isten benne van a mondatban, beleereszkedik, belebújik, elvackol benne, mint egy kicsi állat, vagy éppen megnöveli, kitágítja, s ebből a szempontból valószínűleg mindegy, dilettáns versikéről vagy remekműről van szó. S hogy akkor, persze, mi is lenne a különbség? Talán az, hogy a jó műben, a remekműben megmutatja magát az a titokzatos erő, melyet nevezhetünk Istennek, szellemnek. A jó mű közösséget teremt.     
- Miből fakad a Darvasi-féle szomorúság?
- Nyilván alkati dolog nálam a hiba és a vétek iránti vonzódás. Szív Ernő is gyakorta ír arról, hogy szereti elrontani a dolgokat.  Én ugyan nem örülök a hibáimnak, de azt hiszem, valamiképpen szeretem őket. Szeretni azt, amikor elrontasz valamit. A megbocsátás! Szereted, de közben nem felhőtlenül jó, s azt érzed, hogy a szeretet mögött is van valami mélyen hiábavaló. A hiba biztosabb, mint a helyes megoldás. Akkor jó a világ, akkor lehet benne élni, ha egy kicsit el van rontva. A tökéletes lakhatatlan.
- A szerelmem, Dumumba elvtársnő címmel megjelent legfrissebb novelláskötetedről írja az ÉS recezense: "Az eleddig az elbeszélhetőség kételyével megvert elbeszélő helyébe a fecsegő történetmondó lép, akinek a megszólaláshoz való viszonyát némi léhasággal vegyített ambivalencia jellemzi. Ez a fajta szétáradó elbeszélésmód, sokszor túlcsorduló verbalizmus a kötet darabjainak nagy részét meghatározza." Mit gondolsz erről az értékelésről?
- Így gondolta a kritikus.
- Mi a viszonyod akkor az irodalomkritikához?
- Őszinte leszek. Közepesen érdekel, és közepesen tartok tőle. Kinyilvánítok egy kis respektet, de viszont nem akarok túlzottan megfelelni neki. És nem akarok olyan íróvá válni sem, aki egy idő után, nyilván a sok negatív értékelés következtében azt mondja, őt nem érdekli, mit írnak róla. Engem a kritika jól tart, foglalkozik velem, így is és úgy is. Egy író számára ez is fontos. Fontos, hogy néha fenéken rúgják, ha az eljárás olykor igen fájdalmas, vagy igazságtalannak tetsző is. Az író, aki kiszolgálja a közönséget, és boldog ettől, és rém elégedett, hogy sikeres, hogy ötvenezres példányokban kel el a könyve, hazudik, és áltatja magát. Nem a közönséget kell kiszolgálni, hanem a formát. Minden egyéb, siker vagy bukás, csak ez után jöhet. Nem azt mondom, hogy tudom, hanem azt, hogy amikor egy tárcát, egy drámát, vagy egy novellát írok, akkor, abban a formában tudni vélem, mi a dolgom. 
- Meglehetősen sok irodalmi műfajban kipróbáltad már magad. Melyik áll most a legközelebb hozzád?
- Azt gondolom, hogy a regény az a forma, ami a legtöbb lehetőséggel bír. Regényt kell írni, mert egy regényben használ téged leginkább és legintenzívebben az idő, vagyis egy regény terében találhatsz a legtöbbet. Szóval nálam a regény vezet.
- A Tiszatáj közölte nemrégiben folytatásokban A könnymutatványosok legendája című regényedet. Mi ragadott meg ebben a különös történetben?
- Öt éve kezdtem, és egy hosszabb elbeszélésnek indult. Egy adott történet mindig bír egy adott történelmi korral, amely korban a legjobban él, működik, hangzik, ahol a legautentikusabb. A történet egy nyomorult 17. század végi kurucról szólt. Egy megtépázott, sokat élt figura a török rabság utolsó éveiben, Magyarországon. Ám a történetben egyszerre csak megjelent öt könnymutatványos, öt titokzatos figura, akik korábban a Borgognoni-féle szomorúság című novelláskönyv rövid történeteinek egyikében szerepeltek. A mutatványosok föltűntek Prágában, Velencében, Ukrajnában, Budán, s egyre inkább tágítani kezdték a regény terét és történeti idejét. A kuruc figura mellett újabb és újabb alakok, románok és bolgárok, szerbek és zsidók, törökök és németek tűntek föl, s mindahányan kikövetelték a személyes sorsukat, és bizony nemcsak azt, hanem szülőföldjük történetét és a legendáit is. Öt évig írtam, és most nagyjából kész vagyok. Félek. 

- A ti nemzedéketek előtt volt egy jelentős drámaíró nemzedék: Spiró, Bereményi, Nádas, Kornis. Darabjaik többsége színpadra került, és könyv alakban is megjelent. Úgy tűnik, a ti generációtok nem kap annyi lehetőséget, mint ők, és mintha a mai daraboknak sem lenne olyan visszhangjuk és sikerük, mint annak idején például a Csirkefejnek vagy a Hallelújának volt...
- Azért Parti Nagy Lajos Mauzóleumának a Kamrában elég nagy sikere volt. Az a tény, hogy az irodalom, s az író jelentősége, társadalmi súlya és megbecsülése enyhén szólva óvatosabb mértékű manapság, a drámára is igaz. Ha nem a legigazabb. Az általad említett drámaírói társaság olyan korban kezdett, amikor mindenki tudott mindent hatalomról és életről, vagy legalábbis majdnem mindent, viszont úgy kellett tenni, élni és működni, mintha nem tudott volna mindent a polgár. Ahhoz, hogy a dráma elementáris legyen, éppen a műfaji sajátossága miatt, kellett ez a közösen birtokolt tudás, és bizony igen jól jött, hogy a kimondás puszta ténye vagy éppen az utalás, a sejtetés, eleve feszültséget gerjesztett. Ráadásul az általad említett írók rendkívül tehetséges emberek. Összejött nekik. Persze most is mindenki tud mindent hatalomról, umbuldákról, szegénységről, nyomorról, gazdagságról. Az emberek tisztában vannak azzal, hogy milyen az életük, és miért olyan, amilyen. Mármost erről, te drámában úgy beszélsz, hogy közben tökéletesen szabad vagy. Azt mondasz, amit csak akarsz. Jó, legfeljebb a nyugdíjas bérletesek dobálnak büfészendviccsel. Az ember nem nagyon szereti az arcába kapni, hogy mocskos disznó, hogy gyarló, vagy szánalmas. Pedig néha nem árt. Szóval mintha a dráma elveszette volna a szociográfiai természetű fölhajtóerőt, és elvesztette volna azt a feszültséget, amit a cenzúrának köszönhetett. Ha darabot írok, nem annyira a közelmúlt, vagy a jelen foglalkoztat, hanem inkább valamiféle általánosabb probléma. Egy közösség és a bűn kapcsolata. A Helga erről szól, például. 
- A Bolond Helga nagy sikert aratott Debrecenben, több kritikus is az év legjobb új magyar drámájának ítélte. Elégedett voltál a színrevitelével?
- A darabot Czeizel Gábor rendezte. Én, amennyire csak lehet, tiszteletben kívánom tartani egy rendező elképzelését, stílusát. Szeretem elnézni, hogyan próbálnak a színészek, de nem szólok a dolgukba. Legfeljebb, ha megkéredeznek. Próba után odajön a színész, kellene kéne még egy mondat. Hát, talán kap. Vagy megkérdezi, mit szólok ahhoz a mondathoz, amit ő talált ki. Olykor észre sem veszem ezt. Ha jól értem, Gáborral a kritika nem bánt kesztyűs kézzel.   
- Miért nem láthatunk Darvasi-darabot Szegeden is?
- Ezt ne tőlem kérdezd! Én megpróbáltam. A Helgát ugyan a Katona ösztöndíjasaként írtam, végül is, azt hiszem, nem illett bele Kamra profiljába. Aztán nagy tisztelettel és valamivel óvatosabb várakozással elhoztam ide, Szegedre is, és itt se illett a képbe. Nekem ugyan nem mondták meg, miért, és ha nem, hát nem. Azt hiszem, ilyenkor egy jóravaló és rendes író érezhet néminemű sértettséget. Pedig az alaptörténet egy pékcsalád kiírtásáról szól, és ez a téma, enyhén szólva, ismerős errefelé. Semmi kedvem mellébeszélni. Nekem meglehetősen fáj, hogy nem lehet Szegeden darabom. Ha a Helga után nekem valaki azt mondja, hogy édes öregem, te olyan darabokat írsz, amelyek nem férnek bele a mi elképzelésünkben, akkor én megköszönöm, hogy szóba álltak velem, és keresgélek tovább. Ha jól emlékszem, induláskor volt a mai szegedi színházi vezetésnek egy olyan terve is, hogy mai, fiatal, netán helybéli szerzőknek is lehetőséget ad. Mármost a helybéli, fiatal szerző is olyan fajta, hogy nem tölti el túlzott lelkesedés attól, ha kutyába sem veszik. Ráadásul úgy tetszik, mintha ez idő alatt egyáltalán nem mutattak volna be élő magyar szerző darabját a szegedi színházban. Pedig túlzott kívánalmak nem lennének. Például egy egyfelvonásos stúdiódarab szerződése százötvenezer forintot taksál. Annyiért már őrült lelkesedéssel elkövetsz egy darabot, majd pedig hónapokig konzultálsz a dramaturgoddal, meg a rendeződdel, újraírod, szöszölsz, dolgozol. Miközben azt olvasod, hogy csak egy előadás díszlete több millió forintot tesz ki. Viszont hangsúlyoznám, és ez nagyon fontos, én nem akarok beállni a mellőzött, a jogosan vagy jogtalanul megsértett szegedi színházi emberek meglehetősen népesnek tetsző táborába. Ebben a kérdésben kizárólag magamat képviselem. Írtam eddig három darabot, és mind a háromnak volt premiere. Azért ez egy jó arány. A Vizsgálat a rózsák ügyében című darabot ráadásul Pécsett is bemutatták. Azóta nagyjából elkészült az új opus is, és ez is Debrecenbe ment. Nem kéne feltétlenül Debrecenbe menni, de hát ez van. 
- Most milyen nagyobb munkán dolgozol?
- Talán hozzákezdek egy újabb regényhez. Ez a téma a 19. század közepére kívánkozik, valahová Európába, Svájcba talán. Látok egy érintetlen, tehát titkos bűnökkel és elfojtott tragédiákkal teli világot, ahol egy szép napon megjelenik egy tájkritikus. Ez az ember azt mondja, hogy a teremtés nincsen befejezve, és hogy ő Isten kritikusa. Valami ilyesmi. Majd látjuk.
- A Tiszatáj portrésorozatának címe egy Ady-sor: "A Tisza-parton mit keresek?" Hogyan válaszolnál erre a kérdésre?
- Nem tudom. Nem tudom, mit keresek itt. Amikor keresek, nem itt keresek, hanem sokféle helyen keresek. Erről szól a regényem, például. Viszont itt élek. Az a jó, szerencsés és megbecsülendő ebben a helyzetben, hogy eddig innen bárhová elmehettem. És mindig visszajöttem. 
Hollósi Zsolt  (Tiszatáj - 1999. január)

 


*
Szegedi focisztorik is szerepelnek Darvasi László új kötetében

A titokzatos világválogatott


Darvasi László új kötetének borítólapja

(2006. május 30.)

A németországi világbajnokságra időzítve jelentette meg a Magvető Kiadó Darvasi László A titokzatos világválogatott című kötetét.  A szerzőnek az  ÉS-ben és a Délmagyarországban rengeteg futball tárgyú írása jelent meg az elmúlt években. Tavaly javasolta német kiadójának, a Suhrkampnak, hogy csináljanak belőlük egy focis könyvet. – Ezeket az egymástól sokszor eltérő hangú írásokat, amelyek között volt szabályos tárca és novella is, nehéz volt egy hangra hozni. Látszólag könnyűnek tűnt a feladat, végül mégis majd' egy évig tartott. Németül már megjelent a kötet, és meglepetésemre a horvát kiadóm is szokatlanul magas, 15 ezres induló példányszámmal hozta ki. Sok apró focis történet szerepel benne. Nem szabályos futballkönyv, bár nagyon sok valóságos elemet is tartalmaz. A valóságot teljesen gátlástalanul kevertem a fikcióval – meséli Darvasi László, aki írásaiban időnként a történelmet is kifordította. Érdekes például az emlékezetes 1954-es berni német-magyar vb-döntőhöz kapcsolódó novellája. – 2-2-es állás után a harmadik gólnál a német Szepesi, Herbert Zimmerman így kiált fel: Rahn belőtte! Gól, gól! 3:2 a magyarok javára! És ekkor elkezdem azt a történetet írni, hogy mi lettünk a világbajnokok. Megnézem, ez hogyan hatott Puskásékra, a kommunizmusra, a szocializmusra, hogyan lett itt virágzó futballkultúra és gazdaság, hogyan süllyedt viszont az NSZK és a kapitalizmus mind mélyebbre és mélyebbre. Abszurd, groteszk történelemszemlélet jellemzi ezt az írást. Szerintem egyébiránt a futball az élet legtisztább metaforája. Ha elkezd valaki focizni, rögtön kiderül róla, hogy milyen ember, miféle szenvedélyek, elfojtott vágyak dúlnak benne. Azonnal kibújik belőle a törpe, a gonosz, az irigy vagy az önfeláldozó. Több szegedi történet is szerepel a kötetben. Például egy szurkolóról, aki a Radnóti gimnázium udvarán játszott meccseinken mindig ott támasztotta a kerítést a kerékpárjával. Megírtam – persze név nélkül – azt is, hogy két sportos kollégánk, Mádi Jóska és Süli Robi hogyan érkezett a Délmagyar focicsapatába, mit tettek, hogyan viselkedtek. A szegedi focibarátok rájuk ismerhetnek – mondja Darvasi, aki azt is elárulja: a hamarosan kezdődő németországi vb-n legjobban egy brazil-argentin döntőnek örülne. 
H. Zs.

 

Hirdetés





Ajánló

Szegedi Nemzeti Színház
Tiszatáj
Szegedi Tudományegyetem
Szegedi Pinceszínház
Móra Ferenc Múzeum
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Thealter International
Szeged város
Szegedi Szabadtéri Játékok
Szegedi Kortárs Balett
Somogyi-könyvtár
Szegedi Kisszínház
:: Hollósi Zsolt 2006 - e-mail : hollosizs@gmail.com
www.hollosizsolt.hu