Ön a(z) 873765. látogatónk,  és 242. a mai napon
   Rovataink: Képzőművészet >> Aranyi Sándor >>
  Kezdőlap   
  Kereső   
  KAPCSOLAT   
   Képzőművészet
   Zene
   Irodalom
   Film
   Tudomány
   Színház
   Opera
   Tánc
   Jó helyek...
   In memoriam...
   A kötetről
   Építészet
   Kritikák
   Kass János
   Pataki Ferenc
   Novák András
   Zombori László
   Mednyánszky Szegeden
   Kopasz Márta
   Dér István-album
   15 éves a SZÖG-ART
   Szűcs Édua
   Fritz Mihály
   Sejben Lajos
   Szathmáry Gyöngyi
   Aranyi Sándor
   Deák Ferenc
   Tóth Sándor



(1929-2019)




(1933-2019)


(1899-1996)




(1935-2013)


(1916-2018)

(1930-2016)


(1928-2001)

(1910-2002)

(1924-2013)


(1911-2011)

  Instagram
„Minél kevesebb eszközzel szeretném elmondani a lényeget”

Beszélgetés Aranyi Sándor festőművésszel


A dél-alföldi régió képzőművészeti életének legaktívabb szervező egyénisége Ara­nyi Sándor festőművész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Fő­iskolai Kar Rajz-Művészettörténeti Tanszékének tanszékvezető docense, a SZÖG-ART Művészeti Egyesület vezetője, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületé­nek választmányi tagja és területi képviselője. Gyakran saját művészi munkája rovására önzetlenül szervez kiállításokat, alkotótáborokat, ápolja a nemzetközi kapcsolatokat, figyeli a pályázatokat, gyűjti az információkat, művészetpolitizál és lobbizik a szegedi képzőművészek érdekében. Immár huszonhat éve működik sikerrel a Csongrádi Mű­vésztelep, amelynek egyik alapítója volt és jelenleg is rendszeresen szervez oda prog­ramokat. A képzőművészek körében lassan Európa-szerte ismertté válik az 1991-ben ugyanott elindított Plein Air Nemzetközi Alkotótelep, amelynek nemcsak ötletgaz­dája volt, hanem ma is motorja. A vasfüggöny megszűnésével és a rendszerváltással a magyar művészek számára is kinyílt a világ, és Aranyi Sándor felismerte a kínálkozó lehetőségeket. Képei – SZÖG-ART-os kollégái munkáival együtt – eljutot­tak Stutt­gartba, Darmstadtba, Heilbronnba, Freibergbe, Párizsba, Krakkóba, Temes­várra, az argentínai Rosarióba. 1990 óta a nyarakat Franciaországban, a mirabeli mű­vésztelepen tölti, az ott született képei új fejezetet nyitottak festészetében. Szegedi ott­honában mestereiről, pályafutásáról, a tanításról és a terveiről beszélgettünk.



TISZATÁJ, 2001. március,  Hollósi Zsolt


Kitől örökölte képzőművészeti tehetségét?

–  Édesanyám gyakran raj­zolga­tott otthon, portrézta a szomszédo­kat, sőt – ha jól em­lékszem a törté­netre – a kép­zőművészeti főiskolára is fel­vet­ték, amit azonban csa­ládi okok miatt nem tudott elkez­deni. Testvérétől, a kereszt­apám­tól is lát­tam néhány szép festményt, ezért valószínűleg anyai ágon örökölhet­tem a fes­tői vé­nám. Édes­anyámék csa­ládja buda­pesti, én is ott szület­tem 1949-ben. Apám Nagy­becs­kerekről származott, on­nan ve­tette a sors Szolnokra, majd Buda­pestre. Hivatásos katonaorvos lett, a máso­dik világháború idején
a Horthy-hadseregfőszülésze” volt.

– Főszülész a hadseregben?

– Apám a Honvéd Tiszti Kórházban dolgozott, ahová a tisztfeleségek mentek szülni. A honvéd vezérkar számos tagjával megismerkedett, így többek közt Sólyom Lászlóval – akivel igen jó barátságba került –, és rajta keresztül Bajcsy-Zsilinszky End­rével is. Ennek az lett az következménye, hogy mindkettőjük perébe belekeveredett. Előbb 1944-ben Sopronkőhidán a Bajcsy-Zsilinszky-per, majd néhány év múlva, 1950-ben a Sólyom-per egyik vádlottjaként is halálra ítélték. Szeren­csére egyiket sem hajtot­ták végre. Később elmesélte, hogy 1950. április 4-ére még meg­kapta a Magyar Népköz­társaságért Érdemérmet, majd néhány nap múlva letartóztat­ták. Négy és fél év múlva, 1954 végén szabadult Vácról. Amíg börtönben ült, bennün­ket kitelepítettek Déva­ványára. Amikor megkezdődött az enyhülés, édesanyám nővé­réhez mentünk vissza Budapestre, a Nagyajtai utcába. Amikor apám börtönbe került, olyan kicsi vol­tam, hogy nem emlékezhettem rá. Amikor hazajött, a húgommal az asztal alá bújva vártuk. Lassan barátkoztunk össze. A rehabilitációja után felajánlották neki a pesti Bajcsy-Zsilinszky Endre Kórház igazgatói állását és a dunaújvárosi kórház szülé­szeti osztályát, de egyik sem kellett neki. Azt mondta, olyan helyre nem megy, ahol miatta valakit félre kell állítani. Hosszú keresgélés után talált rá Csongrádra. Szolno­kon nőtt fel, ezért nagy örömmel ment egy másik Tisza-parti városba. Csongrádon ő alapította meg a szülőotthont, amelynek évtizedeken át intézetvezető főorvosa volt.

– Mikor derült ki, hogy van tehetsége a képzőművész pályához?

– Általános iskolában a tanító nénim, Szokoly Ágnes hamar felfigyelt a rajzkészsé­gemre. Két részre osztotta az osztályt, az egyik padsor rajzait ő javította, a másikat én. Emlékszem, amikor dühös voltam a világra, elvonultam vicsorgó fejeket rajzolni. Ami­kor édesanyám – aki a képzőművészet helyett a családnak szentelte az életét – meglátta, rácsodálkozott, majd bíztatott. A későbbi rajztanárom, Stéhlik Lajos bácsi vezetésével működött egy városi képzőművész szakkör Csongrádon, amelybe egy rajzpályázat eredményeképpen már ötödikes koromban bekerülhettem. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, a budapesti művészeti gimnáziumba szerettem volna menni, édesapám viszont azt szerette volna, ha tovább viszem az orvosi praxisát, vagy ha nem, azt remélte, hogy fogorvos leszek. Édesanyám nagy csaták után – mondván, hogy
a
művészeti gimnázium után is mehetek még az orvosi egyetemre – elérte, hogy meg­próbálkozhassak a felvételivel. A sikeres felvételi után apám úgy volt vele, az interná­tusban majd ráncba szednek. Tudniillik elég rosszcsont voltam.

– Nagy változás lehetett csongrádi gyerekként Budapestre kerülni…

– A kollégiumban eleinte valamennyien rettenetesen meg voltunk szeppenve, de azután hamar belejöttünk a pesti életbe. A Somlói úti kollégiumban laktunk, gyalog jártunk át a Szabadság-hídon a Török Pál utcai gimnáziumba. A kollégiumban úgy megszoktam az ébresztőt, hogy bármilyen későn fekszem le, reggel 6-kor ma is mindig felébredek.

– A művészeti gimnáziumban kik voltak a meghatározó tanárai?

– Osztályfőnököm, Percz Jenő József, a gimnázium igazgató-helyettese elsősorban mozaikkal foglalkozott. Nekünk matematikát tanított. Neki köszönhettük, hogy ami­kor valamilyen fejes jött külföldről, és a köszöntésére diákokat rendeltek ki, akkor a mi iskolánkból mindig bennünket küldött. Így elbúcsúztathattuk Hruscsov elvtársat a Keleti Pályaudvaron, és Hailé Szelassziét fogadtuk a repülőtéren. Ez csak így utólag hangzik érdekesen, akkor nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Egysze­rűen annak örültünk, hogy elmaradtak az óráink. Az első rajztanárom Basilides Sán­dor volt – akinél főiskolai kollégám és barátom, Lázár Pál festőművész is tanult – ké­sőbb, az ő nyugdíjba vonulása után Németh Lászlóhoz kerültem, aki valamikor kato­natiszt volt, de bennünket festőként igen kiválóan tanított. A középiskolában meg­határozó egyéniség volt számomra Kertész Antal matematikatanár – közismert nevén Csízió –, aki egyébként hadmérnök volt. Érdekességként említem, hogy Makón taní­totta Szendrei János professzor urat is. A másik meghatározó tanárom Blaskovics Já­nos volt, aki a fizika tudományát igyekezett a fejünkbe verni. Remek osztályközössé­get alkottunk, osztálytársam volt többek között a néhány éve elhunyt Virágvölgyi Pé­ter, aki később az Iparművészeti Főiskolán a grafika tanszék vezetője lett, valamint Nagy Gábor, Görbe Katalin – akik ma is a Képzőművészeti Főiskolán oktatnak – Kis Zoltán László, Lacza Márta, Aknay János. A kollégiumban is barátságok szövődtek, például Balogh Mihállyal (a szegedi kötődésű ötvössel) és Dienes Gáborral azóta is igen jóban vagyunk.

– Érettségi után újra összeült a családi kupaktanács, hogy az orvosi pályára terelje?

– Édesapám továbbra is a szegedi orvostudományi egyetemre akart küldeni, én vi­szont a Magyar Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna menni. Egyik felvételim sem sikerült, ezért apám beíratott Szegeden egy fogorvosi előkészítő tanfolyamra. So­hasem tudta meg szegény, hogy helyette Cs. Pataj Miska bátyámhoz jártam a Széche­nyi téri Vasutas Képzőművész Körbe. Gőzerővel készültem a főiskolai felvételire, raj­zoltam az aktokat. Otthon nem mertem elmondani még édesanyámnak se. Természe­tesen a következő évben sem vettek fel az orvosi egyetemre, de a főiskolára is csak
a negyedik nekifutásra.

– Mit csinált addig?

– Először a csongrádi háziipari szövetkezethez kerültem, ahol szőnyegmintákat raj­zoltam és terveztem, majd az ÁFÉSZ-dekor grafikusa lettem. Nagy Istvánnak, a cég vezetőjének sokat köszönhetek, mert rengeteget segített azzal, hogy hagyott szabadon dolgozni, és ellátott anyaggal. A harmadik felvételi után felvettek a főiskola előkészítő­jére, az „estire”, ezért felköltöztem Budapestre, ahol a Keravill-dekoráció­nál kirakat­rendező-grafikusként kaptam munkát. Együtt dolgoztam Aknay Jánossal, sőt a tapétá­soknál kollégánk volt Lukáts Andor, akit ma kiváló színész-rendezőként ismerünk. Az előkészítőn a főiskola oktatói tanítottak bennünket, Blaski Jánostól olyan mód­szertani dolgokat lestem el, amiket ma én is alkalmazok a főiskolán. Az előkészítős év után felvettek a főiskolára, ahol akkor még lehetett mestert választani. Én a hozzám legközelebb álló két mester, Bernáth Aurél és Iván Szilárd között válasz­tottam. Ber­náth megkövetelte a szakmai felkészültséget, és növendékei közül eleinte mindenki ki­csit bernáthos volt, mégis mindannyian egészen egyéni stílusú művészek lettek. Pél­da­ként Lakner Lászlót és Klimó Károlyt említhetném. Végül Iván Szilárd osztályába ke­rültem, ahol akkor Dienes Gábor már továbbképzős éveit töltötte. Ak­koriban a rek­tori posztot betöltő Domanovszky Endre terrorja alatt élt a főiskola. Osztályzás­kor fel­vonult a sleppjével, és ő mondta meg, hogy ki hányast kaphat. Egye­dül Bernáth Aurél mert vele szembeszállni, az összes többi tanár behúzta fülét-farkát. A csoporttár­saim az évek során elhullottak mellőlem, kit lógásért, kit kvalitásbeli hiá­nyosságai mi­att tanácsoltak el a festő szakról. Sokan Ék Sándorhoz menekültek át, aki igyekezett minél több hallgatót – például Drozdik Orsolyát, Kelemen Károlyt – át­venni grafi­kára, és így bent tartani őket a főiskolán. 1972-ben én rendeztem a főiskola március 15-i ünnepségét színész és zenész barátaim közreműködésével. Egyetlen szó sem hangzott el a forradalmi ifjúsági napokról, viszont Nagy Gábor és a többi színész atillába öl­tözve mondták el a verseket, szövegeket. Emlékszem, Jandó Jenő a Rákóczi indulót játszotta. Az is meglepő volt, hogy a Himnusszal kezdtük és a Szózattal zártuk a mű­sort, az akkoriban kötelező Internacionáléról pedig megfeledkeztünk. Arra is fel­figyel­tek, hogy eljött az ünnepségre a főiskola három nagy mestere, Barcsay Jenő, Bernáth Aurél és Pátzay Pál, akik már évek óta nem vettek részt a hivatalos rendezvé­nyeken. A Szózatra ők álltak fel legelőször, a hallgatók közül sokan nem is tudták, mi az. Más­nap, március 15-én felmentem a barátaimmal a Várba. A Mátyás templom mel­lett par­koltunk le, épp amikor szálltunk ki az autóból, akkor indult meg a tömeg az oldal­kapu felé, és néhányan kitűztek egy hatalmas nemzeti színű zászlót. Rengeteg ember gyűlt össze a lépcsőkön, de a rendőrök is pillanatok alatt ott voltak. Vagy har­minc URH-kocsi jött, kezdték lezárni a teret. A Trabantommal az utolsó pillanatban sike­rült eljönnünk. Azok a barátaink, akik a másik kocsival voltak, már nem tudtak kihaj­tani a rendőrök gyűrűjéből, kirángatták őket az autóból, és három napig be­csukva tar­tották. Másnap a főiskolán hívatott a főtitkár, aki azt mondta: vegyem úgy, nagyon le vagyok teremtve (ugyanis szóltak a rendőrségről, hogy mi is ott voltunk a Várban, ahol nagy kalamajka volt), érezzem magam megfenyítve, egyébként gratulál a március 15-i tartalmas megemlékezéshez, csináljak minél több hasonlót.

– Édesapja végül belenyugodott, hogy nem lett orvos?

– Akkor törődött bele igazán, hogy a képzőművészeti pályát választottam, amikor kiderült: nyugdíj felé közeledő intézetvezető főorvosként annyit keresett egy hónap­ban, mint én egy hét alatt, amikor elszegődtem samesznak a grafikusok mellé a BNV-re vagy egyéb nagy kiállításokra. Betűket vágtunk, tapétáztunk napi ezer forintért, ami a hetvenes évek elején óriási pénz volt.

– Tanára, Iván Szilárd milyen mesternek bizonyult?

– Aranyos, anekdotázó ember volt, túl sokat nem lehetett tőle tanulni. Inkább egymástól lestünk el sok mindent. Én is szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy figyeljenek egymásra. Nem tőlem fognak legtöbbet tanulni, én maximum katalizátor szerepet töltök be. Észreveszem, hogy milyen irányba kellene továbblépni, és igyek­szem az alkotói folyamatot felgyorsítani. Iván Szilárd mellett kivívtam magamnak a rangot, hogy közel három éven át a demonstrátora legyek. Azt szerette volna, ha ma­ra­dok mellette a tanársegédnek, de erre végül nem kerülhetett sor. Iván szerint azért, mert Nemes elvtársnak, a főiskola párttitkárának valamiért nem tetszettem. Iván Szi­lárd szerette a munkáimat, de sohasem tudott ötöst adni, mert Domanovszky min­dig visszaminősített. Doma ugyanis minden osztályon végigment, és korrigált. Egyik alka­lommal megállt a munkám előtt – épp egy aktot festettem –, és azt mondta: „Je­gyezze meg, hogy egy jó hegedűs hangtompító nélkül is ki tudja csalni azokat a han­gokat a hegedűből, amelyeket hangtompítóval lehet!” Azt a képet azóta is őrzöm. Sok­szor megpróbáltam elemezni festő kollégákkal, zenész barátaimmal Domanovszky sa­játos korrektúráját, de máig nem sikerült rájönnöm, hogy mire gondolt.

– Hogy indult a pályája a diploma után?

– Még a diploma előtt történt, hogy megkérdeztem az egymással épp beszélgető Nagy Gábort, Dienes Gábort, Klimó Károlyt és Szikora Tamást, lenne-e kedvük Csongrádon művésztelepet csinálni. Örömmel fogadták az ötletet, és a következő év­ben, 1975 nyarán már meg is szerveztük az első művésztelepet. Édesapám tanácstag és a Hazafias Népfront városi szervezetének elnökhelyettese volt Csongrádon, az ő segít­ségével sikerült meggyőzni a város vezetőit, hogy a Tisza-parton álló, hivatalosan út­tö­rőházként számon tartott, de arra a célra nemigen használt Czeilik-villában művész­telepet indítsunk. 1974-ben azon a tanácsülésen, amelyen Lovas István népfrontelnök előterjesztette a javaslatot, a tanácselnök – akit nem avattak be előzetesen – elvörösö­dött, és magából kikelve kiabálni kezdett. Más elképzelései voltak a Czeilik-villával. A párttit­kár, Góg János bácsi, aki viszont mindenről tudott, figyelmeztette, hogy ne üvöltsön, nem az erdőben van. Végül a tanácsülés megszavazta a tervet.

– Csongrádon nagy dolognak számíthatott ez, hiszen nemigen volt ott korábban élénk képzőművészeti élet…

– Stéhlik Lajos bácsin kívül élt még az idős Piroska János, Csongrád utolsó pol­gármestere a régi rendszerből, aki valamikor Barcsay Jenő évfolyamtársaként végezte el a képzőművészeti főiskolát és azon kívül a jogi egyetemet is. Gyerekkoromban vá­rosképi jelentőségű figura volt Benyovszky István, az öreg lófestő, akinek hatalmas vö­rös orrára, nagy kalapjára és a földig érő fekete kabátjára ma is emlékszem. Ők voltak a város festői. Az 1975-ben beindult művésztelep eleinte csak nyaranta működött, ké­sőbb sikerült az úttörőház funkcióját megszüntetni, és teljesen megkaptuk a területet. A tanácselnök csak akkor nyugodott meg, amikor néhány év múlva gratuláltak neki az egyik megyetanácsi ülésen, hogy milyen jól működik a csongrádi művésztelep…

– A főiskola után tehát rögtön hazament Csongrádra?

– Nem. Fönnmaradtam Budapesten, mert Szikora Tamás barátom átadta nekem az óbudai műtermét, ahol több mint egy éven át dolgoztam. Első nagyobb sikeremet a szolnoki festészeti triennálén arattam: a Damjanich Múzeum megvette a Legenda című képemet. Amikor szegény édesanyám meghalt, azért mentem haza Csongrádra, hogy édesapám ne maradjon teljesen egyedül. Akkor már a húgom is Pesten élt, a Nemzeti Banknál volt állása. Apám átadta a rendelőjét – azt mondta, egy nyugdíjas orvosnak kisebb is elég –, így lett egy 5x4 méteres műtermem. Ő pedig a régi váróból alakította ki a rendelőjét. Csongrádra költözésem azzal a hátránnyal járt, hogy azok a kollégáim, akik a fővárosban alkottak, jobban benne maradtak a körforgásban, inkább a tűzközel­ben voltak. Én egy kicsit elszigetelődtem, de a művésztelepen keresztül megmaradt
a
kapcsolat.

– Azért Csongrádnak is lehettek előnyei…

– Sokkal nyugodtabb és kényelmesebb körülmények között tudtam dolgozni. Ak­koriban még meglehetősen sűrűn jártam Budapestre, mert az üzemanyag lényegesen olcsóbb volt. A fővárosi kollégáim is szívesen jöttek a csongrádi művésztelepre, meg­ismerték és megszerették a várost. Amikor megkezdődtek a nagy áremelések, és Pesten már 10 forint volt egy korsó sör, nálunk még mindig 6 forintért mérték. Sokszor mondták viccelődve: már azért érdemes lejönni, hogy jól besörözzenek. El is nevezték Csongrádot Budapest elővárosának. Nagy Gábor és Dienes Gábor a képzőművészetis tanítványaikat is kezdték magukkal hozni, mindig ott tartották nekik a nyári művész­telepi gyakorlatot. Így egyre többen megismerték Csongrádot, többször eljött Mihály Gábor, Bujdosó Ernő, Babos László, Jánosházi Ágnes, Kiss Zoltán László és sorolhat­nám tovább a kortárs magyar képzőművészet ismert alkotóinak nevét. Biztatást jelen­tett az is, hogy 1977-ben pályázatomra megkaptam az úgynevezett „kis” Derkovits-ösztöndíjat. Az egyik főiskolai tanár, Sarkantyú Simon, aki tagja volt a bíráló bizott­ságnak, később elmondta, hogy ő fúrta meg a 3 éves Derkovitsot, mert azt saját tanít­ványának akarta juttatni. Bíztatott, hogy pályázzam meg a következő évben is, akkor majd biztosan elnyerem. Többé nem pályáztam.



– Milyen rangot szerzett 1975 óta a csongrádi művésztelep?

– Indulásakor egyetlen grafikai művésztelep létezett csak a megyében, a Kocsis Imre vezetette makói, amelynek nagyon jó híre volt. A megyei vezetők közül Szabó G. Lászlónak sokat köszönhettünk a kezdeteknél. Akkoriban úgy gondolták, nem árt, ha két különböző művésztelep működik, és Csongrádon is megpezsdül kicsit a kultu­rális élet. Egyre több rangos kiállítást szerveztünk, igyekeztünk olyan neves személyi­ségeket – például Somogyi Józsefet, a képzőművészeti főiskola akkori rektorát, az El­nöki Tanács tagját, Bereczky Lórándot, az MSZMP KB akkori művészeti referensét – felkérni a tárlatok megnyitására, akikre odafigyelt a szakma, a média és a város veze­tése is. Meghívtuk kiállítani többek között Kokas Ignácot, Vaszkó Erzsébetet, Hincz Gyulát, Kis Nagy Andrást. A megalakulása után csatlakoztak a telephez volt közép­iskolai és főiskolai társaim, többek közt: Aknay János, Buhály József, Bukta Imre, Ka­tona Zsuzsa, Lantos Györgyi, Máté Zoltán, Mihály Gábor, Trischler Ferenc, Vecsey Csaba, Vojnich Erzsébet, Záborszky Gábor.

– A nevekből kitűnik, hogy egészen különböző szemléletű alkotók fordultak meg Csong­rádon…

– Ez volt a célunk! Meg is fogalmaztuk: a mi művésztelepünknek az a profilja, hogy nincs profilja. A „határesetek” művésztelepe. Lehetőséget teremtettük arra, hogy nálunk a festő is belekóstolhasson a szobrászatba, a szobrász is grafikázhasson, bárki kipróbálhasson más műfajt is. 1976-ban Hódmezővásárhelyen rendezték meg Nagy Gábor kiállítását. Vészits Ferenc, a Művészeti Alap akkori igazgatója – mellesleg Móra Ferenc unokája – nyitotta meg, akinek személyi titkára a nemrégiben elhunyt bará­tunk, Chikán Bálint művészettörténész volt. Gábor és Bálint rávették Vészits Feren­cet, hogy a kiállítás után menjen el velük megnézni a csongrádi művésztelepet. An­nyira megtetszett neki, hogy megígérte, támogatni fogja a fejlesztését. Tartotta a sza­vát, a Művészeti Alap a hetvenes évek végén tudtommal hétmillió forinttal szállt be az új épület felépítésébe. Az alkotóházban szobrász, festő és grafikai műterem van, sőt létrehoztunk egy fotólabort is. Később kialakítottunk egy bronzöntő műhelyt is. Ezek a lehetőségek vonzzák a művészeket. A mi korosztályunk azért is lelkesedett annyira Csongrádért, mert saját műterme kevés alkotónak volt, oda viszont bárki, bármikor lemehetett dolgozni. Részt vettem az első zenei tábor megszervezésében is, így a kép­zőművészekkel együtt a muzsikusok is megjelentek Csongrádon. Én hívtam el Jandó Jenőt és Ligeti Andrást, akik az első kurzust vezették. Sok zenész barátom volt még Budapestről, akik­kel úgy ismerkedtem meg, hogy sem a zeneművészeti, sem pedig a képzőművészeti fő­iskolának nem volt tornaterme, ezért mindannyian a sportuszodába jártunk. Először Hamary András zongoraművésszel kerültem jó barátságba – ő ma karmester és zene­szerzés-professzor Németországban –, majd Gulyás Mártával, rajtuk keresztül Ligeti Andrással, Jandó Jenővel és Schiff Andrással. Nagyszerű baráti kör alakult ki. Főisko­lásként a Göttinger családnál laktam albérletben a Mártírok útján. A Göttinger nagy­mama Körösfői Kriesch Aladárnak, a magyar szecesszió, a gödöllői is­kola egyik leg­nevesebb alakjának leánya volt, így egyáltalán nem nézték rossz szem­mel, ha meghív­tam a barátaimat, sőt sokszor még süteményt is készítettek nekünk, amikor összejöt­tünk az egykori kis cselédszobában. A képzőművész kollégáim mellett zenészek, balettművészek is voltak a társaságban. Noha ritkán találkozunk, ezek a ba­rátságok máig megmaradtak.

– Hogy alakult saját művészi pályája?

– Amikor Kisterenyei Ervin megkezdte a Feszty-körkép restaurálását, mint volt év­folyamtársát, engem is hívott Szegedre, a Várba. 1977-től dolgoztam a körképen, örömmel mentem, mert biztos megélhetést jelentett. Amikor Ervin otthagyta a mun­kát, én folytattam tovább. Osztályvezetői besorolást kaptam a múzeumtól. Nagy munka már nem volt, szinte csak az állagmegóvást kellett biztosítanunk addig, amíg a pályázaton győztes lengyel restaurátor csoport meg nem kezdte a munkát. 1982-ben megkeresett Dér István és Sinkó János, hogy volna-e kedvem a szegedi tanárképző fő­iskolán taní­tani. Öt perc gondolkodási időt kértem, azalatt mérlegeltem a lehetőségei­met, majd az anyagilag pillanatnyi visszalépést jelentő, de perspektivikusabb ajánla­tukra igent mondtam. Az épp nyugdíjba vonuló tanszékvezető, Cs. Pataj Mihály vett fel, de a tan­évet már az új tanszékvezető, Hézső Ferenc irányítása alatt kezdtem. Az első hóna­pokban tartottam a hallgatóktól, mert nem éreztem a korkülönbséget. Azt sem tud­tam, tegezzem vagy magázzam őket. Lassan feltaláltam magam, igyekeztem vissza­emlékezni egykori mestereim pedagógiai módszereire, és alkalmazni azokat.

– Hogyan lett tanszékvezető?

– A rendszerváltáskor előbb a főiskolai tanács tagja lettem. Korábban csak a tan­székvezetők voltak azok, de akkoriban kezdtek megváltozni a dolgok, olyan embere­ket küldtek a tanácsba, akik jól tudták képviselni a tanszék érdekeit. Kollégáim javasla­tára tíz év tanítás után, 1992-ben adjunktusként lettem a tanszék vezetője. 1994-ben az­zal az indokkal, hogy nem vagyok a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség tagja, megtorpedózták a docensi kinevezésemet. Addig nem éreztem szükségét, hogy e szer­vezet tagja legyek, de akkor beadtam a jelentkezésemet, és a következő évben fel­vet­tek. Tanszékvezetői munkám legnehezebb időszaka volt, amikor a Bokros-csomag kö­vetkezményeivel találtam magam szemben, és csökkentenünk kellett a tanszék ok­tatói karának létszámát. Hézső Ferenc korkedvezménnyel nyugdíjba ment, Novák András pedig végkielégítésként megkapta a szerződése végéig járó munkabérét, így jó viszony­ban váltunk el.

– Mennyire tanítható a rajztanári szakma?

– Bizonyos szintig rengeteg gyakorlással meg lehet tanulni. Ilyen például a perspek­tíva. A tanárképző főiskola egyébként sem művészképző, nem az a fő cél, hogy kiváló alkotókat neveljünk. Persze mindig nagy öröm, ha kikerül egy-egy tehetséges művész is a szárnyaink alól.

– A felsőoktatási integrációval új lehetőségek adódhatnak a művészképzésben is. Tan­székvezetőként milyen tervei vannak?

– Még ebben az évben szeretnénk beadni a művészettörténet szak megalapítására vonatkozó kérelmünket, hogy legkésőbb 2003-ban elindíthassuk a képzést egyetemi és főiskolai szinten is. Tervezzük egy másik hiánypótló szak, a népművészet beindítását is. Ez sehol sincs az országban, pedig óriási igény lenne rá. Kovács Keve kollégámra épülne a harmadik új, az építészeti síküveg szak. Szeretnénk beindítani a főiskolai szintű festőképzést is, amely a művészképzés iránti igényeket elégíthetné ki.

– Egyik alapítója és vezetője a SZÖG-ART Művészeti Egyesületnek. Hogy emlékszik a létrehozására?

– Amikor a Feszty-körkép kapcsán Csongrádról ide kerültem, összebarátkoztam a Szeged étterem teraszán rendszeresen találkozgató, szegedi alkotóművészekből álló ba­ráti társasággal, Dér Istvánnal, Kalmár Mártonnal, Fritz Mihállyal, Zoltánfy István­nal és Zombori Lászlóval. A rendszerváltás idején mindkét országos szakmai szervezet, a Művészeti Alap és a Képző- és Iparművészeti Szövetség is a padlón volt, mi pedig úgy éreztük, egyedül nem megy, nagyobb eredményeket érnénk el, ha közösen lépnénk fel. 1991-ben akkori törzshelyünkön, a Sörpatikában határoztuk el, hogy megalapítjuk az egyesületet. Az előbb említetteken kívül alapító tag volt még Lapis András, Novák András, Sinkó János, Eszik Alajos, Szathmáry Gyöngyi és Szuromi Pál művészeti író is. Mint a névsorból kiderül, elsősorban a főiskola rajz tanszékének oktatói és a Tö­mörkény gimnázium tanárai alkották a művésztársaság magját. Szuromi Pál javaslatára került be a csapatba Farkas Pál, aki Szekszárdon tanszékvezető. Dér István halála után bővítettük az egyesületet Fischer Ernővel és Kovács Kevével. Szuromi Pál időközben távozott közülünk, mert úgy érezte, gátolja a kritikusi munkájában, ha ő is tagja az al­kotóművészeket tömörítő egyesületünknek. Idővel csatlakozott hozzánk Pataki Fe­renc festőművész is, aki eredetileg a Szegedi Szépmíves Céh vezetője volt. A Céh ala­kulásánál egyébként én is ott serénykedtem, hiszen Tandi Lajossal és Novák Andrással mi szövegeztük meg az első alapszabályát. De amikor láttam, hogy mennyire bővül a társaság, már be sem léptem. Más művészek is rájöttek erre, ezért inkább – mint pél­dául Lázár Pál is – átpártoltak a SZÖG-ART-ba.

– Mit tudott elérni a kitűzött célokból az alapítása óta eltelt egy évtizedben az egyesület?

– A Nemzeti Kulturális Alaphoz és más nagy országos fórumokhoz sokkal kön­nyebb egyesületként pályáznunk. A régióból legtöbbet pályázó, legfontosabb szakmai szervezetként az utóbbi időben mindig meghívtak bennünket a Magyar Alkotóművé­szek Országos Egyesülete rendezvényére, ahol a Nemzeti Kulturális Alap tájékoztatást ad az adott év pályázati lehetőségeiről. Számos más példa is azt mutatja, hogy komo­lyan számon tartanak bennünket. Saját kiállításainkon kívül több jelentős tárlatot szerveztünk. Néhány éve hozzánk tartozik a Plein Air Nemzetközi Alkotótelep is, ami ma már a legfontosabb rendezvényünk. Az egyesület révén sikerült kijutnunk külföldre, nemzetközi kapcsolatokat tudtunk teremteni. Együttműködési szerződést kötöttünk a temesvári képzőművész kollégákkal a kiállításaink rendszeres cseréjéről. Először évenkénti cserét javasoltunk, de amikor első alkalommal több mint tíz órát kellett rostokolnunk a határon a vám miatt, úgy döntöttünk elég lesz kicsit ritkábban is. Szerencsére ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb a határátkelés. Krakkói kép­zőművészek tárlatát is sikerül elhoznunk Szegedre, mi pedig eljutottunk a német­országi Aidlingenbe és Stuttgartba. Tavaly a Magyar Kultúra Napján a Párizsi Magyar Intézetben állítottunk ki. Mindezt egyénileg nehezen lehetett volna megvalósítani.

– A sok szervezőmunka nem vonja el túlzottan is az alkotástól?

– A SZÖG-ART elnöki és szervezői munkája mellett Popovics Lőrinccel ketten vagyunk a MAOE területi képviselői, illetve az országos választmány tagjai. Ez a tan­székvezetői teendőimmel együtt annyira leköti minden időmet, hogy tanév közben nem is gondolhatok komolyabb alkotómunkára. Szinte csak nyaranta, a nemzetközi alkotótáborokban, Mirabelben és Csongrádon tudok festeni. Részben emiatt is fotó­zom egyre többet, mert az egy gyorsabb alkotási mód, hiszen sok munkafázist el­végezhetnek helyettem mások a laborban. A fotózás régi szerelmem, 1974-ben, a dip­loma után aszfaltrepedések fényképezésével kezdtem. Fricskának szántam, mert akko­riban jelentek meg nálunk a képzőművészetben az új divatirányzatok – a minimal art és hasonlók –, amelyek rettenetesen bosszantottak. Mitől művészet egy kép, amin alig van valami? Sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és ez vezetett el oda: a képei­men én is minél kevesebb eszközzel szeretném elmondani a dolgok lényegét. Ha pél­dául egy hatalmas tájképet fest valaki a vászonra, könnyen előfordulhat, hogy nem látni rajta az erdőtől a fát. Sokszor egy pici részlet, egy ráközelítés többet mond az egészről. A sok szervezőmunka miatt vészesen kevés időm marad az alkotásra, ezért próbáltam is le­mondani a tanszék vezetéséről, de nem hagyták a kollégák. Ha nem lenne a nyári fran­ciaországi alkotótábor, biztosan még kevesebbet tudnék festeni. Mirabelben nem tud­nak utolérni, csak az alkotómunkámra koncentrálhatok. Meg­ismerkedve a sokféle ná­ció képviselőjével rengeteg tapasztalatcserére nyílik lehetőség. Barátságok szövődnek, amelyeken keresztül olyan kapcsolatokat építhetek, amelyek az egyesületünk számára is hasznosak. A Szegedre hozott kiállításokból mások is ta­nulhatnak, és új alkotókkal, a nemzetközi kortárs képzőművészettel ismerkedhet meg a tárlatlátogató közönség.

– Mirabelről sok képet festett, úgy tűnik, ez a sorozat új korszakot nyitott a festésze­té­ben…

– Érdekes, hogy milyen véletlenszerűen alakult ki ez a kapcsolat. A szegedi múze­umban 1989-ben állították ki a kis Feszty-körképemet – az eredeti körkép 1x14 méte­res változatát –, amit látott egy darmstadti delegáció. A küldöttség egyik tagja, aki Pitt Ludwig, a legkiválóbb német művészeket tömörítő darmstadti „Szecesszió” elnöke mellett a mirabeli nemzetközi művésztelep szer­vezője is volt, felvetette Trogmayer Ottó múzeumigazgatónak, hogy a körkép alkotó­ját másodmagával szívesen látnák 1990 nyarán Mirabelben. Először Sinkó Jánosnak szóltam, aki nem tudott eljönni, ezért végül Lázár Pál kollégámmal-barátommal men­tünk ki. Azóta is minden évben visszahívnak bennünket. Saját pályámon rendkívül fontosnak tartom Mirabelt. Ami­óta ott dolgozom, kitisztultak a színeim. Hosszú mű­termi éveim közben Iván Szilárd mondta egyszer: menjek ki a szabadba, és mossam ki a szememet. Ez az Ardéche völ­gyében, Mirabelben sikerült. Ez egy csodálatos pici he­gyi falu valahol Lyon és Mar­seille között félúton, ahol mindössze öt francia család él. Az elhagyott régi paraszt­házakat német, elsősorban darmstadti művészek és művé­szetpártolók vásárolták meg. Ma már a világ minden tájáról meghívnak művészeket.

– Mirabel volt a minta a csongrádi nemzetközi alkotótáborhoz?

– Az első mirabeli utamról hazatérve rögtön elkezdtem szervezni – mivel Szeged­nek nincs művésztelepe – Csongrádon a Plein Air Nemzetközi Alkotótelepet, amit 1991 nyarán rendeztünk meg először. Olyan művészeket hívtam meg, akikkel Mi­ra­bel­ben ismerkedtünk meg. Pitt Ludwig is többször eljött, nálunk találkozott a te­mes­vári kollégákkal, akik közül később többeket meghívott Mirabelbe. Ma már szinte egész Európát behálózzák ezek a baráti-művészi kapcsolatok. Pár éve jelent meg a Dél­magyarországban egy újságcikkben: Szeged Mirabelje Csongrád. Jólesett olvasni!

– Hogyan jutott ki tavaly Argentínába?

– Amikor először jártunk Darmstadtban és Mirabelben, Pitt Ludwig – bizonyára tudatosan – egy olyan argentin származású kollégánál szállásolt el bennünket, aki csak néhány éve élt Darmstadtban, ahol egy német lányt vett feleségül. Miguel Epesnek hív­ják, hamar összebarátkoztunk vele, mert nagyon jó ember és roppant tehetséges. Év­ről-évre meghívtuk Csongrádra, amíg egyszer bejelentette: elhatározta, hogy ő is szer­vez egy alkotótábort Argentínában, a szülőfalujában. Nagy meglepetésre tavaly meg­kaptuk a meghívólevelet a Miguel terveit támogató darmstadti Kunsthalle igazgatójá­tól. A darmstadtiak szponzorokat is szereztek, akik a repülőjegyünket és az étkezé­sünket is finanszírozták, így 2000 októberében három hetet tölthettünk Lázár Pállal tizenötöd magunkkal Miguel szülőfalujában.

– Hogy tetszett Argentína?

– Bevallom, első blikkre nagy csalódás volt. Amikor Buenos Aires-ben leszálltunk a repülőgépről, olyan érzésünk volt, mintha hazajöttünk volna. Ötszáz kilométeres au­tóbuszozás várt ránk a célig, olyan volt mintha tavasszal az Alföldön utaznánk. Jobb­ról-balról hatalmas belvizek, itt-ott elvétve egy kevéske növényzet. Minden nagyobb város peremén hatalmas bádogviskós szegénynegyedek jelezték az óriási nyomort. Vé­gül megérkeztünk a Santa Fe provinciában, a másfél millió lakosú Rosariótól mintegy hetven kilométerre található San Jose de la Escuinába, ami egy kétszáz évvel ezelőtti indián település helyén épült. A mai rendezett falunak mintegy nyolcezer lakosa van. Távol áll tőlem az a fajta építkezés, ami általában az argentin kisvárosokat jellemzi: szabályos derékszögben egymást metsző utcák lapos kockaházakkal. Az emberek vi­szont hihetetlenül barátságosak és vendégszeretők. Rosario egyetemének aulájában fő­leg vitt képeinkből rendeztünk egy kiállítást, amit a rektor nyitott meg, akitől később megtudtuk, a világon egyedül náluk működik tangó tanszék. Búcsúzóul a városka színháztermében is bemutatkoztunk egy tárlattal.



– Mi volt a legemlékezetesebb élményük?

– A falu egyik legmódosabb birtokosa meghívott bennünket a ranchra. Két hatal­mas fasor között vezetett az út egy óriási eukaliptusz erdő közepébe, ahol felállítot­tak egy nagy sátrat, levágtak egy marhát és vagy ötven embert hívtak a tisztele­tünkre. Két kettős kereszt alakú állványra tűzték fel a két fél marhát, eléjük egy hatalmas máglyát gyújtottak. Három-négy órányi sütés után körberakták parázzsal az állványokat, és még vagy másfél órán át sütötték a húst, amit közben egy speciális mártással paskolgat­tak. A végeredmény isteni finom és vajpuha volt. A legmeglepőbb gasztronómiai él­ményünk azonban nem ez, hanem a marha grillen sült fűszeres vé­konybele volt – amit eredeti tartalmával együtt sütöttek meg. Amikor Lázár Palival fintorogtunk, azzal bíz­tattak, hogy nagyon egészséges és finom étel, semmiféle kemi­kália nincs benne, mert a marhák csak tiszta füvet legelnek. Végül megkóstoltam, va­lóban finom volt, ha nem árulják el előre, hogy mit eszek, biztosan belakmározok be­lőle. Az argentinok minden részét hasznosítják a marhának, amíg készült a hús, elő­ételnek roston sült vesét, agy­velőt, herét és borjúmirigyet kaptunk. Óriási élmény volt, hogy az egyetem mikro­buszával elmentünk az argentin-brazil-paraguayi határ­hoz, a világ egyik legnagyobb és legcsodálatosabb vízesését, az Iguazut megnézni. Fan­tasztikus volt, elfotóztam rá há­rom tekercs diafilmet. Ebből az anyagból Popovics Lő­rinc szobrászművész barátom­mal – aki a Mirabelben, illetve az Ardéche partján gyűj­tött és megfaragott nagy kavi­csait állítja ki – márciusban rendezünk majd egy közös kamaratárlatot Csongrádon,
a Tiszai Galériában.

– Hogyan látja az utóbbi hónapokban kisebb-nagyobb viharoktól hangos szegedi kép­zőművészeti életet?

– A városnak meg kellene mentenie a Horváth Mihály utcai képtárat, amit a megye el akar adni, mert úgy véli, a múzeumnak nem kötelessége a kortárs művészet párt­fogolása. Ha Szeged nem veszi meg a galériát, az öngyilkos döntés képzőművészeti közéletére nézve, hiszen megszűnne mindkét nagy helyi rendezvény – a Táblakép­festé­szeti Biennále és a Nyári Tárlat –, ami országos rangúvá vált a több év­tized alatt. Arról nem is beszélve, hogy a szegedi művészek is kiállítóhely nélkül ma­radnának, és a nem­zet­közi kulturális kapcsolatok leglátványosabb részét, a képző­művészeti tárlatokat nem lehetne hol megrendezni. Ezzel veszélybe kerülne minden­féle komolyabb képző­művészeti együttműködés és cserekapcsolat. Egy éve zárták be a Kálvária Galériát is. Január elején a Nádor utcai Kortárs Művészeti Galéria is meg­szűnt. Szabó György is arra az elhatározásra jutott, hogy ő is megszünteti a Szent­háromság utcai Szín-Kép Ga­lé­riát, mert semmiféle támogatást nem kapott eddig a fenntartásához. Mint ahogy a töb­biek sem. Nem tudom, mit támogat például az ön­kor­mányzat által létrehozott Szeged Kultúrájáért Közalapítvány, ha egy ilyen köz­hasznú galériát nem. Lassan meg­szűnik minden kiállítási lehetőség Szegeden, ami nem hiszem, hogy jó fényt vetne a vá­rosra és a város kultúrpolitikájára.

– Alkotóművészként mire készül a következő hónapokban?

– Már említettem a márciusi csongrádi tárlatunkat, azon kívül Popovics Lőrinccel és Sejben Lajossal a hollandiai Groningenbe kaptunk meghívást, ahol októberben ren­dezünk egy közös kiállítást. Most erre kell készülnöm. Idén lesz húszéves a mirabeli alkotótábor, ahová erre a nyárra a házigazda németek csak lengyel művészeket hívtak meg, valamint Lázár Palit és engem. A csongrádi Plein Air Nemzetközi Alkotótelepre idén csak olyan művészeket hívunk, akik főiskolákon, egyetemeken oktatnak, és azt kérjük tőlük, hozzák magukkal legtehetségesebb tanítványukat is. Novemberben a II. Országos Művészeti Diákkiállítás megrendezésével szeretném zárni az évet Szegeden. Azt remélem, addigra az ehhez feltétlenül szükséges képtár ügye is rendeződhet.

Hirdetés



Ajánló


Zalán Tibor
Kulka János
Velenczei Tamás
Juronics Tamás
László Zsolt
Kerek Ferenc
Bernáth Árpád
Alföldi Róbert
Pataki Ferenc
Szathmáry Gyöngyi
Szecsődi Ferenc
Szörényi László
Zsótér Sándor
Marton Éva
Schiff András
Nádas Péter
Fried István
Frank József
Lengyel András
Somfai László
Temesi Mária
Fritz Mihály
Sejben Lajos
Szonda Éva
:: Hollósi Zsolt 2006-2019 - e-mail : hollosizs@gmail.com / info@hollosizsolt.hu
www.hollosizsolt.hu