Szenzációs eredményt hoztak Nagyvári József professzor texasi kutatásai
A szegedi születésű Nagyvári József az ELTE végzős vegyészhallgatójaként 1956-ban részt vett a forradalomban, majd Svájcba emigrált. Már 38 évesen a neves amerikai egyetem, a Texas A&M University biokémia professzora lett. A NASA-nak is dolgozott, majd feladta szokványos kutatói karrierjét, és a Stradivari-hegedűk titkának megfejtését tűzte ki célul. Felfedezése, hogy a briliáns hegedűhang titka a közönséges bórsav, mellyel a cremonai műhelyben a hangszerek faanyagát kezelték, világszenzáció lett.
DÉLMAGYARORSZÁG, Szeged – Texas, 2014. október 22. Hollósi Zsolt
– Az ELTE vegyészhallgatója voltam, de diploma előtt néhány hónappal, 1956 novemberében el kellett hagynom az országot. Elmenekültem, mert benne voltam a forradalomban. A Ráday utcai fiú diákszállóban laktam, onnan átköltöztünk a lányokhoz a Rákóczi útra, ahol több élelmiszer volt. Onnan jártunk ki a megmozdulásokra, magával ragadott a forradalom atmoszférája. Társaimmal géppisztollyal lőttünk az orosz tankokra, ami szinte hatástalan volt. Belekeveredtem egy utcai csetepatéba is: kilőttük egy orosz csapatszállító kocsi kerekeit, ami azután a diákszállóval szemben nekiment a falnak. Felküldtek a tetőre, hogy lőjem le az orosz kiskatonákat, de nem volt szívem rá, csak feléjük lőttem. A golyók nyomai még mindig látszanak az épület falán, nemrég a gyerekeimnek is megmutattam. Molotov-koktélokat is készítettünk. November 20-án két géppisztolyos keresett a diákszállóban, de a második emeleti ablakból lecsúsztam az esőcsatornán, és azonnal elindultam Nyugatra – meséli 1956-os emlékeit a 80 évesen szülővárosába, Szegedre is ellátogató Nagyvári József, vagy ahogyan Amerikában és a tudományos világban ma már ismerik: Joseph Nagyvary.
Einstein hegedűjén tanult
– Szerencsém volt, hogy az első vonat aznap indult el Győr felé, onnan pedig gyalog mentem át a határon Ausztriába. Elég jól tudtam németül, Svájcba kerültem. Háromszázan vettünk részt egy felvételi vizsgán, melynek a vezetője egy latintanár volt. Annak idején a kaposvári gimnáziumban én voltam a legjobb latinos. A tanárom azt jövendölte: latin szavalásommal egyszer óriási sikert fogok aratni. Ezen akkor mindenki röhögött, csak én vettem komolyan. Sorra tanultam a latin verseket. Zürichben mindenki hasra esett, amikor meghallották a szavalataimat. A tanár az újságírók jelenlétében az egyik legismertebb latin mondást, a Carpe diem!-et idézte, majd azt kérte, magyarázzam el, mit is jelent valójában. Bajban voltam, mert németül nem tudtam tökéletesen elmondani, de azt válaszoltam, Horatius maga megmagyarázta a versében, hogy mit ért ezen: „Quid sit futurum cras, fuge quaerere, et quem fors dierum cumque dabit...” Az egész verset elszavaltam, aminek nagyon megörültek. Rátértünk Catullusra, majd Vergiliusra és Ovidiusra is. Abba a helyzetbe kerültem, hogy először én választhattam a legjelesebb patronáló családok közül. Két jó lehetőség is adódott: az egyik Thomas Mann özvegye, a másik pedig az egyik legrégibb zürichi polgárfamília, a nemzetközi liftcéget működtető Schindler család volt. Az újságírók beszéltek rá, hogy ne Mannékat válasszam, mert akkor irodalmárt csinálnak belőlem. Schindlerékhez kerültem, a család egykor Albert Einstein jó barátja volt. Amikor az idős professzor Zürichben vonósnégyesezett, mindig az ő hegedűjükön játszott. Amikor elmondtam, hogy mindig szerettem volna hegedülni, és az volt az érzésem, hogy nagy virtuóz tehetség van bennem, megkaptam Einstein öreg hegedűjét, és egy évig próbáltam rajta tanulni. A hegedűtanár előre megmondta: 23 éves kezdőből már nem lesz virtuóz. Igaza lett, negyven éve tanulok, de még mindig rosszul játszom.
Nobel-díjasok vették pártfogásukba
– Svájcban kitűnő társaságba kerültem, Friedrich Dürrenmattékhoz és Max Frischékhez jártunk dinnerpartykra. Alberto Giacometti maga mutatta meg a szobrait, Marc Chagall lányánál is megfordultam Bernben. Svájcban szereztem diplomát, majd PhD-fokozatot a Nobel-díjas svájci kémikus, Paul Karrer hallgatójaként. Földerítettem a nevezetes curare nyílméreg szerkezetét, amiért megkaptam a Svájci Kémiai Társaság éves nagydíját. Karrer 1963-ban egy másik Nobel-díjas kollégájához, Alexander Toddhoz küldött kutatni Cambridge-be, ahonnan 1964-ben kerültem ki az Egyesült Államokba. Másfél évig Connecticutban dolgoztam, akkor már elég jól beszéltem angolul, de erős magyar akcentusom miatt azt javasolták, menjek inkább Délre, ahol ezzel nem törődnek. Texasban kötöttem ki, ahol 1968-tól a Texas A&M University biokémia professzora lettem. Rengeteg jó ötletem volt, sok kutatási pénzt kaptam. 38 évesen már az egyetemi ranglétra csúcsára jutottam, „full professor” voltam, nagy kutatócsoportot vezettem. Akkoriban nukleinsavakkal, DNS-sel foglalkoztunk, engem az élet keletkezésének problémája érdekelt legjobban, a NASA is támogatta a kutatásainkat. Mellette rákellenes gyógyszereken is dolgoztunk. Az 1970-es évek elején én voltam az első, aki a rostbevitel szükségességét, a rostanyagok hatásmechanizmusát vizsgálta. Az 1980-as évek elején a túl sok előadástól hangszálproblémáim lettek, műteni kellett, és orvosi műhiba következtében elveszítettem a hangomat. Fél évig egyáltalán nem tudtam beszélni. Depressziós lettem. Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a biokémiát, és hobbimnak, a Stradivari-hegedűk kutatásának szentelem az életem. Az egyetemen rettenetesen meghökkentek, mert ilyesmire még nem volt példa. Kirúgni nem lehetett, de a központi épületből kitettek a mezőre, egy kis épületbe, amit tehenek és birkák vettek körül. Ott folytattam a hegedűkkel kapcsolatos kutatásaimat. Hamarosan meghívtak a CBS Morning News-ba, Diane Sawyer híres show-műsorába, aminek őrületes visszhangja lett. Két héttel később a texasi szenátor, John Tower tartotta a beszédet az egyetem doktoravatási ünnepségén. Mielőtt eljött, felhívta a rektort – Amerikában presidentnek hívják –, hogy szeretne tudni valamit a Stradivari-kutatóról, mert pár napja Genfben, a leszerelési tárgyalásokon az orosz diplomaták erről kérdezték. Zavarba jött, hogy fogalma sincs róla, mi van a saját államában. A díszebéden, melyen milliárdos üzletemberek is részt vettek, engem ültettek a szenátor és a felesége közé, és a kutatásom volt a főtéma. Rájöttek az egyetem vezetői: ez hatalmas publicitást jelent az intézménynek. Visszaköltöztettek a mezőről a főépületbe, hivatalosan is kutathattam a hegedűket, még 250 ezer dolláros támogatást is szereztek Texas államtól – mondja Nagyvári József.
Yehudi Menuhin is megdicsérte
– A Stradivari-hegedűkről először 1946-ban hallottam, amikor kezembe jutott Szántó György Stradivari című romantikus regénye, mely nagyszerűen leírja Stradivari életét és egy hegedű kalandos-misztikus történetét. Schindlerék Svájcban támogattak egy ausztrál muzsikust, akinek volt egy csodálatos hangú Stradivari-hegedűje, amit sokszor hallottam, amikor gyakorolt az ausztrál az esti házi koncertekre a zeneteremben. Amikor Svájcból olaszországi vakációkra utaztunk, megnéztem a múzeumokat, a cremonai hegedűkészítőket, utánanéztem a velencei könyvtárban a szakirodalomnak is. Gondoltam, ha egyszer majd lesz időm rá, megfejtem a Stradivari-hegedűk titkát. Vegyészként az volt az elméletem, hogy – mivel már minden egyebet megvizsgáltak – az anyagi felépítésük nem biztos, hogy ugyanaz, mint a mai hegedűké. A fát másképp, más vegyszerekkel kezelhették. Helyes volt a hipotézisem, csak körülményes volt bebizonyítani, mert roppant nehéz volt a kutatásaimhoz megfelelő anyagmintát szereznem. Tíz évig dolgoztam egy tulajdonoson, sok jó vörösbort megittam előtte vele, mire végre megengedte, hogy a Stradivari-csellójából lakkmintát vegyek. Sok sértést is kaptam, az antik hegedűkereskedők valóságos frontba tömörültek ellenem, mert rögtön látták, hogy nem tesz jót az üzletnek, ha kiderül a nagy titok. Akkoriban azt mondták, a Stradivari-hegedűket nem lehet utánozni. Egyesek még olyan kozmikus hatásról is beszéltek, ami azóta már nem létezik. Azt is terjesztették, hogy az elméletem igazolására gyártott saját hegedűim halálos legionárius betegséget okozó gombákat tartalmaznak. Pedig még Yehudi Menuhin is megdicsérte, és használta is az egyik hangszeremet.
Bórsavval irtotta a svábbogarakat
Nagyvári József kutatásai során arra az eredményre jutott, hogy az 1737-ben, 93 évesen elhunyt Antonio Stradivari – vagy a szert biztosító szomszédja és jó barátja, a cremonai patikus – vegyszerekkel kezelte a hangszerek faanyagát. – A legfontosabb szer a közönséges bórsav volt, amivel annak idején nagyapám is irtotta a svábbogarakat Szegeden. Mézes bórsavas kenyere minden bogarat megölt. Cremonában bórsavas oldatba áztatták a hangszerek faanygát, mert az elpusztította az összes kártevőt és gombát. A bórsav mellékhatásáról persze valószínűleg nem tudtak: keresztkötéseket köt a cellulózláncok között és megerősíti a fát. Ez eredményezte Stradivari hegedűinek briliáns hangját. Ez olyan nagy felfedezés volt, aminek gyorsan híre ment a világban. Ha megtartottam volna a felfedezést magamnak, sokat kereshettem volna vele, ha magam készítek ezzel a módszerrel hegedűket. Az utóbbi 15-20 évben már szinte minden gyártó így csinálja, és rengeteg nagyon jó hegedű készült. Több közülük jobb, mint az átlag Stradivari. A lakk struktúrájával kapcsolatban is voltak felfedezéseim. Stradivari korát megelőzve nagyon finomra őrölt kristályokat tett a lakkba – manapság ezeket már nanokompozitnak nevezik –, de ez nem olyan döntő a hangminőség szempontjából, mint a faanyag bórsavas kezelése – hangsúlyozza Nagyvári professzor, aki kutatási eredményeit a Nature-ben és más rangos tudományos folyóiratokban publikálta. A titok megfejtését világsajtó is felkapta. A Stradivari-hegedűk nimbusza persze ma is óriási a muzsikusok körében, mert szeretik azt a csillogást, patinát, titokzatos fényt, ami a régi fából jön. Ez – bármilyen szépen szólnak is – nincs meg a mai, modern hangszerekben.
Gyerekkori emlékek
– Újszegeden születtem 1934. április 18-án, családomnak volt egy nagy telke, szemben a mai biológiai központtal. Már kétévesen elkerültem Szegedről, mert apám mérnökként Somogyban kapott munkát, de minden vakációt itt töltöttem. A nyár egyik felét az újszegedi parkban, a másik felét a másik nagyszülői házban, Hódmezővásárhelyen, így mindkét várost nagyon szeretem. 1972-ben, a kommunizmus enyhülése idején én voltam az első, akit az Amerikai Tudományos Akadémia hazaküldött fél évre Szegedre, a biológiai központba kutatni – mondja Nagyvári József, aki máig jó barátságot ápol szegedi professzor kollégájával, Solymosi Frigyessel.