Sztárparádéval sikert aratott az átírt Háry János a szabadtérin
A nagyotmondás kártyavára
Újraértelmezte Kodály Háry Jánosát Béres Attila; abszurdba hajló produkciója nagy sikert aratott a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. Gérard Depardieu felléptetése zseniális marketingötletnek bizonyult: mindkét estére telt házat hozott.
DÉLMAGYARORSZÁG / Szeged - Hollósi Zsolt
2014. augusztus 4.
Béres Attila felismerte: 2014-ben nem érdemes olyan naiv, nemzeti romantikus pátosszal eljátszani Kodály daljátékát, mint a múlt században. Az Erdélyből indult rendező – hírek szerint a jogörökös Kodály Zoltánné engedélyével – nem riadt vissza a darab radikális átírásától sem, és ezzel a műfajt is megújította a Dóm téren. A szabadtéri ebben a szezonban is fel tudott így mutatni egy olyan saját produkciót, ami méltó a fesztivál hagyományaihoz.
A nagyabonyi csárda helyett a pesti metró egyik állomásán indul a játék, a nyitány alatt szürke ballonkabátos figurák táncolnak, majd egy lepusztult metrókocsival megérkezik három takarítómunkás. Miközben a savanyú akciós bort kóstolgatják, a nagy mesélőt várják, aki az utolsó utáni járattal érkezik. Jó döntés volt a keretjátékban Király Leventére bízni az Öreg Háry szerepét, mert olyan hiteles hangon adomázik, hogy azzal rögtön megteremi azt a különleges atmoszférát, melybe jól illeszthető a megelevenedő mese. A metróaluljáró szétnyílik, mögötte feltárul Cziegler Balázs díszletének nagy leleménye, a magyar kártya lapjaiból épített kártyavár-monstrum; háttérében a makkos Tél és a piros szíves Tavasz két lapja felnagyítva látszik. Burkusország és Galícia határán kártyalapokból épült a két őrbódé és a határállomás, óriási cigaretta a sorompó – ez rögtön jelzi: érdemes nyitott szemmel figyelni, teli az előadás aktuális fricskákkal. Amikor Ferenc császár azt kéri a kis hercegektől, mutassák meg, mit tanultak az iskolában, először egymásnak esnek, majd fociznak – harmadik nekifutásra jön csak az „Ábécédé, rajtam kezdé...” Béres Attila áttételesen arról is beszél: honnan jövünk, hová megyünk, milyenek vagyunk, mi magyarok.
Homonnay Zsolt délceg, elegánsan macsó Háry János, rokonszenves, egyszerre romantikus és vicces hőst tud formálni. Ha tenoristaként nem is úgy énekel, mint a legendás bariton Melis György, nagy igyekezettel kihozza magából a maximumot. Bordás Barbara olyan szépen énekelte Örzse szerepét, hogy elhihetjük neki: akár az operaszínpadon is lehet jövője. Az extravagáns, pazar jelmezeket megálmodó Tihanyi Ildi Örzsének csupa piros rózsával borított abroncsos szoknyát tervezett, amely a végére fehérből feketére vált, a „Szegény vagyok, szegénynek születtem...” dallamára pedig körben lehullanak róla a rózsák. Háry és Örzse éteri finomságú kettősét – „Tiszán innen, Dunán túl...” – fáklyafényes, hatásos tablóképben zárja a rendező.
A legnagyobb tapsot megérdemelten a zseniális komédiás, Bodrogi Gyula aratta, aki előbb burkus silbakként, majd öreg, süket, töpörödött Ferenc császárként sziporkázott. Gérard Depardieu felkérése Napóleon szerepére jó marketingötletnek bizonyult: két telt házat és országos palávert lehetett vele csinálni. Aki nem a nézőtér első harmadában ült, és látcsövet sem vitt magával, nemigen élvezhette a francia filmsztár parádés mimikáját – talán a tévéfelvétel majd közelebb hozza. Depardieu nem vitte túlzásba a szövegtanulást, bele is izzadt, trükkökre volt szüksége, sok nyögéssel, morgással, hatásszünettel kellett operálnia. Néhány roppant kifejező gesztussal mégis csatát nyert, súlyt tudott adni a felpumpált szerepnek.
Gálvölgyi János Ebelasztin báróként szorgalmasan szórta a kínrímeket, a postagalambot azzal bocsátotta útjára a kalitkából: „To be, or not to be”. A mindig sikert hozó állatokat ügyesen használták, a magyar silbakot saját nevén játszó Szabó Győző „a kutya sem jár erre” mondására beszaladt egy kutyus a színpadra. Lucifert, a megzabolázhatatlan, rettenetes paripát végül pukedliző, hófehér póniként vezette be Háry.
Kalocsai Zsuzsa másodvirágzását élő Császárnéként arany sodrófával is nyomatékosította, ki az úr az udvarban. Bucsi Annamária sudár Mária Lujzája olyan lélegzetelállítóan kívánatos, mint a legszexibb topmodellek. Bede Fazekas Csabától élvezet volt hallani Marci bácsi bordalát. A Napóleon seregéből tolmácsnak átálló székely zsoldost, aki kék-fehér-piros francia egyenruhája alatt hordta a feketével kivarrt fehér székely mellényét, Zayzon Zsolt virtuóz nyelvi humorral, kacagtatóan alakította. Zweifejű sasfiókák – mondta a német–magyar keveréknyelven beszélő Krucifix; Vasvári Csaba piperkőc körülményeskedéssel adta a generálist.
Juronics Tamás az előadás olykor Monty Pythont idéző, abszurdba hajló stílusához passzoló, már-már revübe illő táncokat koreografált a kibővített Szegedi Kortárs Balett számára. Két sellőlány is felbukkant, amikor Marci bácsi énekelte: "Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba..." A huszárok háton fekve is verbunkost táncoltak, kardjuk Mária Lujza bájait látva egyre magasabbra ágaskodott, majd groteszk lassított felvételben mozogtak. Ötletes a harangjáték koreográfiája is a kongató kalapácsos halál-figurával. Silló István temperamentumosan dirigálta az érzékien finom szólókkal, karakteresen muzsikáló szegedi szimfonikusokat és a kiváló fesztiválkórust.
Háry János ebben az átiratban a száguldó metrót megfékező Supermanné vált, a nagy H betű mintha a nevén kívül az országot is jelentené. Béres Attila nemcsak az osztrák császári udvart és Napóleont mutatta görbe tükörben, a poézis mellett volt az előadásban nagy adag nemzeti önirónia is. Miután a keretjátékban az Öreg Háry elmeséli a történet végét, az eltűnő égi kártyavárban a fiatal Örzse várja. A metróállomás táncoló figurái fölröpítenek több pakli kártyát. Értse mindenki úgy, ahogy neki tetszik. A megszépítő nagyotmondásra, öncsalásra épülő, elringató tündérmesék egyszer véget érnek, a kártyavárak összeomlanak.
