Müller Júlia kedvenc városa New York és Velence

Szíven lőtt világban élünk

Presztízs, 2002 nyár

Müller Júlia talán legnépszerűbb szegedi színésznő. Minden műfajban meghódította már a közönséget. Musicalt éppúgy eredeti humorral tud játszani, mint vérbő vígjátékot vagy groteszk bohózatot. Klasszikus drámákban is sokszor remekelt, például több Csehov-hősnőként bizonyította: ismeri az emberábrázolás legkifinomultabb mesterfogásait is. Az utóbbi években a filmesek is elkezdték felfedezni.



– Szülei színházi emberek, hogyan fogadták, amikor bejelentette: színésznő lesz?
– Nem volt lehetőségük meglepődni, mert amióta az eszemet tudom, mindig színész akartam lenni. Illetve először balerina, de arra teljesen alkalmatlan voltam az alkatom miatt. A szüleim azt hitték, majd kinövöm a színészetet is. Feltett szándékuk volt, hogy nem szólnak bele az életembe. Szinte a színházban nőttem fel, mert a szüleim mindketten ott dolgoztak, és kicsi koromtól fogva bejártam hozzájuk esténként. Édesanyám ma is a Madách Kamaraszínház büféjében dolgozik, édesapám pedig sikeres írói pályája mellett is a Madách dramaturgja maradt.
– Sok nagy színész láthatott a Madáchban. Volt közülük példaképe?
– Soha nem akartam hasonlítani senkire, de sok színész tehetségét csodáltam. Sokszor láttam például Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabját a felejthetetlen Márkus Lászlóval, aki annyira zseniális volt, hogy akkor is ő jut eszembe, ha más játssza azt a szerepet. Hatéves koromtól olyan, mára legendává vált „nagyágyúkat” láttam a színpadon, mint Pécsi Sándor, Domján Edit és Kiss Manyi. Az én korosztályomból kevesen mondhatják el ezt magukról. Senkiért sem tudtam teljes odaadással rajongani, inkább csak figyeltem, hogy ki mit csinál jól. Későn érő típus vagyok, nem úgy készültem a pályára, ahogyan szokás. Nem jártam szavalóversenyekre, beszédtechnikai órákra. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy színész leszek. Az első sikertelen főiskolai felvételim után elmentem a Nemzeti Színház stúdiójába, ahol három évig tanultam, közben pedig minden évben újra felvételiztem. Szerencsém volt, mert a Nemzetiben Sinkovits Imrével, Kálmán Györggyel, Kállai Ferenccel, Lukács Margittal játszhattam egy színpadon. Mindenkiről van valamilyen élményem. Lukács Margitnál tartásosabb, elegánsabb asszonyt azóta sem láttam, ő a színpadon kívül is királynő volt. Egészen más stílusban játszott már, mint amilyet mi elképzeltünk magunknak, mégis a magával ragadó lényével példát adott. Olyan légkört teremtett a színházban, hogy ha ő jelen volt, a takarásban sem kezdtünk beszélgetni.
– Végül felvették a főiskolára, de nem végezte el. Mi történt?
– Másodév végén, az utolsó rostavizsgán kirúgtak. Szinetár Miklós, Félix László és Léner Péter osztályába jártam. Léner Péter nagyon nem szeretett, valójában ő játszott meghatározó szerepet ebben a döntésben. Azt mondták: „Maga nagyon tehetséges és intelligens, de boldogtalan lesz ezen a pályán, mert magára nem lehet szerepet osztani.” Ha már annyira intelligensnek tartottak, gondolhatták volna, hogy majd én eldöntöm, boldog vagyok-e, és érdemes-e ezt a pályát csinálnom. Így nem lett diplomám, aminek egyébként sohasem éreztem hiányát.
– Mennyire taglózta le, hogy eltanácsolták a főiskoláról?
– Azt hittem, hogy abba kell hagynom a pályát. A szezon végén küldtek el, akkor már sehova nem tudtam leszerződni. Egy évem volt arra, hogy átgondoljam, mi legyen. Az akkori kedvesem épp végzett a Zeneakadémián, és Németországba készült, én pedig vele akartam menni nyelvet tanulni. Végül azonban Gregor József szerződést ajánlott neki Szegeden. Akkoriban Ruszt József volt itt a főrendező, akivel dolgoztam már együtt korábban a Várszínházban, és úgy éreztem, kedvel. Nem akartam valamelyik pesti színházhoz szerződni, és éveken át néhány mondatos szerepeket játszani. Nem türelmetlenség volt bennem,  hanem már akkor is úgy gondoltam, akkor lesz színész valakiből, ha rendszeresen játszik. Lehetőleg minél nagyobb szerepeket, hogy megtanuljon beszélni, szerepet felépíteni, hogy megteremthesse a saját stílusát. A lehető legritkább esetben kerülnek ki a főiskoláról kész színészként a friss diplomások. Ruszt József nem tudott rögtön szerepet is ajánlani, tulajdonképpen Gregor József kérésére adott szerződést, hogy a párommal együtt én is eljöhessek Szegedre. Boldogan jöttem, mert nagyon tetszett, hogy itt nem egy kis prózai társulat fő a saját levében, hanem a színház egy összművészeti komplexum. Különösen igaz volt ez akkoriban, hiszen a fiatal balettegyüttes is épp feljövőben volt.
– Fokozatosan kapta az egyre nagyobb szerepeket, mikor érezte úgy, hogy valóban színésznő lett?
– Amikor a Tartuffe-öt játszottuk, akkor éreztem először úgy, hogy repülök. Szinte kiszakad belőlem a szerep. Előtte sokszor olyan érzésem volt, mintha másznék fel egy létrán. Óriási szerencsém volt, hogy vert helyzetből, diploma nélkül, Ruszt távozásával a lehetséges mesteremet is elveszítve – a gyakori vezetőváltás ellenére – mindig épp akkora feladatot kaptam, ami alatt nem roppantam össze, ugyanakkor építő kihívást jelentett.
– Léner Péter nagyot tévedett, hiszen tehetsége mellett bizonyára alkatának is köszönhette, hogy sok jó szerep megtalálta...
– Negyvenkét szerepet játszottam el eddig, amelynek többsége főszerep vagy jelentős karakter. Nemrégiben Kern Andrással és Piros Ildikóval beszélgetett Verebes István egy tévéműsorban, megkérdezte tőlük, hogy hány szerepet játszottak eddig. Azt válaszolták: körülbelül negyvenet. Azaz kétszer annyi idő alatt ugyanannyit, mint én. Mert a pesti színházakban két-három új szerep jut csak egy színésznek évadonként. Szegeden olyan szerepeket is eljátszottam, amelyekre az egykori főiskolai mestereim biztosan nem gondoltak volna. Igazából nem is érdekelte őket, hogy mi lesz velem, mire lennék alkalmas. Ez egy szerétem–nem szeretem pálya, ők pedig nem kedveltek, ezért nem akartak tőlem semmit.
– Mit jelent önnek, hogy az édesapja népszerű író? Szoktak például spirituális beszélgetéseket folytatni?
– Nem, mert a mi mindennapi életünk is spirituális szinten zajlik. Amíg az olvasók kezükbe veszik a könyveit, és elcsodálkoznak, hogy milyen érdekeseket ír, addig én ugyanabban a világban élek, amelyikben ő. Számomra nem különlegesség vagy megfejtendő titok, hanem bizonyosság, amiről ír. Ugyanolyan természetességgel kezelem, mint más azt, hogy reggel felkel a nap, este pedig lenyugszik.
– Édesapja minden premierjét eljön Szegedre megnézni?
– Igen. Mi egy nagyon jó család vagyunk. Testvérem, Müller Péter Sziámi is megnéz az új szerepeimben. A papámmal ketten ők a legjobb és legfontosabb kritikusaim, még akkor is, ha olyakor látom rajtuk, hogy elfogultak. Szeretnek Szegedre járni, legutóbb A Janikát látták a Kamara-Tantuszban. Boldogan jöttek utána gratulálni. Jó családba születni a sors egyik legnagyobb ajándéka. Akivel ez történt, sokszor nem is méri fel a jelentőségét. Az én életemet döntően meghatározta, hogy az édesapám, és az egész családom hogyan gondolkodik a világról. Apukám nem egy nagy gondolkodó volt számomra, hanem egy igazi, hús-vér apa. Mégis fontos volt, hogy mellette, és az ugyancsak kivételes intellektussal rendelkező testvérem mellett nőttem fel, miközben édesanyámnak is kiforrott világszemlélete volt. Nagyon sok mindent örököltem édesapámtól. Például a hűséget is. Tizenkilenc éves kora óta dolgozik a Madách Színházban, ami máig az egyetlen munkahelye. Olyan fogalmakat hirdet – és ezeket szem előtt tartva éli az életét –, amelyek ma egyáltalán nem divatosak a világban. A hűség sem divat. Sem az elvhűség, sem az önmagadhoz való hűség, sem pedig a szerelmi vagy szexuális hűség.
– A filmszerepei ellenére is elsősorban szegedi színésznő. Mit gondol, ha váltania kellene, könnyen menne máshol az újrakezdés?
– Nemrégiben kénytelen voltam erről gondolkodni, mert hívtak máshová is. Mostanra olyan jó társulat alakult ki Szegeden, olyan remek előadások születnek, hogy nem látom értelmét elmenni. Az elmúlt évadomat nem értékelem túlzottan pozitívan, mégsem mondtam igent arra, hogy egy kialakulóban lévő pesti társulathoz szegődjek. Nem azért nem megyek el, mert szeret a szegedi közönség, hanem mert én szeretek itt dolgozni. Számomra egy nagy játék a színház. Amióta el akarták tőlem venni annak a lehetőségét, hogy színésznő legyek, sohasem tudtam véresen komolyan venni. Ha művésznőnek szólítanak az utcán, körülnézek, hogy ki áll még mellettem. Nem a publikum tapsáért játszom, hanem azért, mert jólesik. Sohasem voltam szólista, inkább csapatjátékos vagyok. Számomra az összjáték, a végeredmény az igazán fontos. Szegeden egy egymást becsülő, segítő csapat jött létre. Amikor hívtak máshová, elmondtam Korognai Károlynak, hogy nem megyek el, de szeretném magam kipróbálni egy olyan helyzetben, amikor semmit sem tud rólam a közönség, nem látott még, nincs „előéletem”, csak az alapján értékelnek, amit abban a produkcióban nyújtok. Valószínűleg vendégként lesz erre majd lehetőségem.
– Egérút címmel nemrégiben játszották a mozik Sára Júlia filmjét, amelynek egyik főszerepét alakította. Hogyan kezdett filmezni?
– Véletlenül! Elmentem a Vígszínház társulatának Gyalog galopp-bemutatójára a Pesti Színházba, ahol az előadás szünetében látott meg Sára Juli. Azt sem tudta, hogy színésznő vagyok, mégis úgy gondolta, nekem kell eljátszanom a filmjében a főszereplő feleségét. Mint később kiderült, Juli régóta keresett már erre a szerepre egy színésznőt, de nem talált megfelelő karaktert. Már arra is gondolt, szakmán kívülről választ valakit. Nagyon megörült nekem, különösen, amikor a próbafelvétel is jól sikerült. Boldogan vetettem magam a munkába, fantasztikus csapattal dolgozhattam együtt. Rajtam kívül szinte valamennyi szereplő országosan ismert, komoly filmes tapasztalatokkal rendelkező színész volt. A főhőst Máté Gábor alakította, a főbb szerepekben Molnár Piroskát, Schell Juditot, Scherer Pétert, Hujber Ferencet és Balázsovits Editet láthatták a nézők. A film tulajdonképpen egy groteszk történet, amely a mai Magyarországon játszódik, több mellékszála is van szerelmi háromszöggel és más bonyodalmakkal. Érdekes volt, ahogyan Sára Juli forgatás közben szinte rám szabta a szerepemet. Többször előfordult, hogy éjjel írta meg a jelenetet, amit reggel, közvetlenül a forgatás előtt kellett villámgyorsan megtanulnom.
– Meglepetés, hogy csellózik is a filmben...
– Remélem, a nézők közül csak kevesen vették észre, hogy igazából nem is tudok játszani a hangszeren. Sajnos nem volt időm megfelelően felkészülni a szerepre, az utolsó pillanatban állítottak válaszút elé: fuvolázom vagy csellózok. Úgy gondoltam, az utóbbit könnyebb lesz imitálni. Lehet, hogy tévedtem?
– Az Egérút után újabb filmes feladatokat is kapott.
– A Görbe Nóra főszereplésével forgatott Linda-sorozat újabb öt epizódjában egy cicababa nyomozónőt kellett eljátszanom, akit nem az eszéért szeretnek. A sorozat rendezőjével, Siló Sándorral tizennégy évvel korábban dolgoztam együtt utoljára, és váratlanul eszébe jutottam. A forgatás kedvéért néhány hónapra visszatértem vörös korszakomhoz. Utána Pacskovszky József rendezésében Szerb Antal VII. Olivér című művéből forgattunk filmet, ami kellemes, hangulatos vígjáték lett. Parádés volt a szereposztás, hiszen többek között Haumann Péter, Sinkó László és László Zsolt játszott benne. A negyedik filmben, Dettre Gábor Felhők a Gangesz felett című munkájában a két főszereplő, Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó mellett a nem túl okos Liba nevű barátnőt kellett megformálnom.
– Ekkora színpadi rutinnal jelentett valamilyen nehézséget a filmes munka?
– Mindegyik forgatást élveztem, hamar belerázódtam a filmkészítésbe. Korábban szerepeltem már filmben, de akkor néhány hónap alatt kellett négy különböző szerepet eljátszanom. Rájöttem, hogy mindegyik operatőrtől és rendezőtől új dolgokat tanulhatok. A színpadon általában karakteres, vígjátéki figurákat keltek életre, ezekben a filmekben viszont jobban építettek a nőiességemre. Ebben az is közrejátszott, hogy tizenöt kilót lefogytam.
– Mit csinál, amikor épp nem a színházi feladatok kötik le? Mi jelent igazi kikapcsolódást?
– Barátkozom, mert évad közben nagyon kevés időm marad azokra, akikkel pedig nem szeretném, ha megszakadna a kapcsolatom. Imádok utazni is, de nem az a fajta vagyok, aki hetekig sütteti a hasát a tengerparton. Szeretek ismeretlen városokat felfedezni, idegen emberek között elvegyülni.
– Melyik a kedvenc városa?
– Két nagyon különböző hely, ahol többször is jártam már, és ahová bármikor szívesen megyek: Velence és New York. Velence minden alkalommal lenyűgöz. Mintha megállt volna ott az idő. Sehol nem érezni annyira a velünk élő múltat, mint Velencében, ahol minden kőből árad a régmúlt. Nem is tudom pontosan szavakba önteni az érzéseimet, egyszerűen szeretem Velence illatát, imádok sétálni a Szent Márk téren és – ahol lehet – a szűk utcácskákban. Az olaszokat is nagyon szeretem, édesanyám nagybátyja Itáliába nősült. Öt gyermeke született, így ma kiterjedt rokonságom él Olaszországban. New Yorkhoz pedig szoros érzelmi szálak fűznek, hiszen ott él a szerelmem. Amikor először jártam ott, nem mentünk be Manhattanbe, hanem egyenesen Bronxville-be kellett indulnunk a repülőtérről. A képeslapokból és a filmekből ismert felhőkarcolók helyett csak hatalmas gyártelepeket láttam. Másnap reggel indultunk Manhattanbe. A vonat a város szélén lement a föld alá. Amikor a Grand Centralban kiszálltunk, a lépcsőfeljárónál egy csodálatosan szaxofonozó fiú bűvölt el. Amikor kiléptünk a szabadba, váratlanul ott tornyosultak előttem a valószínűtlenül hatalmas felhőkarcolók. Hihetetlenül picinek éreztem magam. New York a világ szíve, ezért is volt döbbenetes számomra, ami tavaly szeptember 11-én történt. Amikor összeomlott a World Trade Center két tornya, úgy éreztem, ettől kezdve bármi megtörténhet, amiről korábban azt hittem, soha nem fordulhat elő. Végtelenül optimista és idealista vagyok, de attól kezdve más időszámítás kezdődött az életemben. Aznap este volt a Rádió 88-ban életem első egyórás, élő portréműsora. Megkérdeztem a szerkesztőket, érdemes-e egyáltalán rólam, velem beszélgetni akkor, amikor szíven lőtték a világot. Azóta sok minden megváltozott, ami nem csak abból látszik, hogy a repülőgépen műanyag késeket adnak az ételhez...
– Mire készül mostanában?
– Nyáron a Portugált játszom a társulattal a kapolcsi fesztiválon, azután a következő évad új feladataira készülök.